A romatelepet a faluban kisebbségben élő többségi etnikumtól elválasztó, százötven méter hosszú betonkerítés időközben jelképpé vált.

Osztrópatak kapcsán mindenképp ide kívánkozik, hogy a romatelepet a faluban kisebbségben élő többségi etnikumtól elválasztó, százötven méter hosszú betonkerítés időközben jelképpé vált. A szürke építmény mögül (alul, fölül stb.) kandikáló cigánygyerekek fotói bejárták a világot, s a borongós ősz utolsó két hónapjában több újságíró és stáb fordult meg a faluban, mint hétszáz-valahány éves fennállása során összesen. A helyiek gondjai – függetlenül attól, hogy a fal melyik oldalán élnek – persze nem oldódtak meg. Cyril Revák polgármester továbbra is kiáll igaza mellett, miszerint a kerítéssel a faluban élők vagyonát, épségét óvják. A romák legerősebb politikai pártjának képviselői szerint viszont a péróban élő romák alapvető emberi és szabadságjogai sérültek – így az ügyet most az eperjesi Járási Ügyészség vizsgálja.

Hasonló megoldást próbálnak most alkalmazni a nagymihályi városatyák az úgynevezett roma-probléma megoldására, pontosabban: a Keleti-lakótelepen randalírozó romák távoltartására – azzal a különbséggel, hogy az osztrópataki polgármester által nyíltan felvállalt szókimondás helyett a trükkösebb ködösítést választották. A Nagymihályban épült falat ugyanis hivatalosan hol zajfogóként, hol meg sportlétesítményként aposztrofálják (attól függően, melyik oldaláról közelítik meg), sőt a város fejlesztési tervébe is belefoglalták. Bárhogy „fényezik” is, a (vad)keleti valóság egyre homályosabb lesz.

Fal a ködben

Az osztrópatakival összehasonlítva a nagymihályi fal aligha látványos, és egyáltalán nem fotogén. A főút mentén sorakozó nyolcszintes lakótömbök között emelt építmény három részből áll, s csak a magassága teszi valamelyest félelmetessé. Három méter magas, így megmászásával már csak a testi épség megóvása miatt sem érdemes vesződni. A romagyerekek persze megtalálták a módját, hogy átkeljenek rajta, az idősebbek viszont nagyokat kerülnek a Keleti-lakótelep tömbházai körül.

Mínusz tizenkét fokos fagyban, metsző szélfúvásban szemrevételezem a falat; egy tizenéves forma meg egy idősebb romagyerek verekszi át magát a ház és az építmény közötti szűk résen. A kisebbik lenge kabátját fázósan tekeri maga köré – elférne benne vagy háromszor –, s bőszen nógatja a mögötte baktatót. Amaz nem siet; nagyokat szippant a szája előtt tartott zacskóból, s elborult tekintetéből látszik, hogy valahol másutt jár, tán a hideget sem érzi.

„Iskolából?” – teszem fel a bárgyú kérdést a sihedernek, de az csak legyint. Nem jár ő oda, mert nem tud írni, olvasni; akkor meg minek? Míg a nyomomban lohol, rögtönzött előadást tartok neki az iskolák fölöttébb szükséges voltáról – de látszik rajta, hogy többet vár tőlem. Valami kis kajának vagy aprónak jobban örülne. Beszívott társa közben megkínál a zacskóval, de miután elhárítom, mindketten elcammognak a hólepte mezőn túli péró felé. A lakótelep mellett húzódó főúton egy fémhulladékkal megrakott méretes kocsit toló pár akadályozza a forgalmat. Mióta megépült a fal, s nem mehetnek be a „blokkok” közé, hat kilométeres kerülővel tudnak csak eljutni a gyűjtőbe, panaszolják. Egy másik, a romatelep felől érkező csoport tagjaitól megtudom, hogy több mint ezernyolcszáz ember él „odaát” lerobbant lakásokban, villany nélkül – merthogy az áramszolgáltató lekötötte a vezetékeket. Rengeteg köztük az apró gyerek és a magatehetetlen idős ember, mondják, az önkormányzat meg nem törődik velük, pedig ők is nagymihályiak.

Nem sok hasznát látják

A városháza nem kommunikálja, ilyeténképpen nem is bonyolítja túl a Keleti-lakótelep háztömbjei közt emelt fal ügyét. Hivatalos sajtóközleményben hozta a média tudomására, hogy a lakótelep felújításának egyik mozzanata az említett építmény létrehozása; a jövőben a város új parkolóhelyeket, járdákat is létesít majd itt. A felújítás összköltsége 639 ezer euró, ebből 40 ezret a betonkerítésre költöttek. Iveta Paleèková, a városi hivatal szóvivője szerint a fal egyrészt zajfogóként, másrészt sportlétesítményként fog működni; ez utóbbi feladatkört kosárlabda- és fallabda-palánkként lesz hivatott ellátni.

Ha megkérdezik a Kijevi, az Odesszai, a Leningrádi és egyéb, „érintett” nagymihályi utca lakóit, általában kérdéssel válaszolnak.

„Hát hallott már olyat, hogy a zajfogót az úttól száz méterre helyezzék el? – mondja ízes keleti tájszólással a tömbházak egyikébe betérő lakos. – Mert én még nem. Bárki bármit mond is, ez a fal a cigányok ellen épült, szerintem teljesen fölöslegesen.”

A gond az volt, vázolja fel nagy vonalakban, hogy a városból a péró felé tartó romák a lakótelepen keresztülhaladva, használható holmi után kutatva szétdobálták a szemétkukák tartalmát, s ha a szükség úgy hozta, bizony könnyítettek is magukon az erkélyek alatt vagy a Szobránci utat szegélyező fák között. Bár a városba továbbra is bejárnak, tény, hogy kevesebbet garázdálkodnak a tömbházak között – de ezt ekkora felhajtás és anyagi ráfordítás nélkül is el lehetett volna intézni.

Jana T. annak a véleményének ad hangot, hogy a falra a közeli iskolából az útra kifutó gyerekek, meg persze a teherforgalom okozta zaj miatt is szükség volt.

„Úgy tudom, hivatalosan ezért épült; amúgy meg távol tartja a romákat” – teszi hozzá. A tömbház alatti kis élelmiszerboltban tereferélő hölgyek szerint az ügynek nagyobb a füstje, mint a lángja – a gyakorlati haszna meg éppenséggel egyenlő a nullával.

Patyomkin ha látná...

Jóllehet úgy tűnik, mégsem áll szöges ellentétben az emberi logika szabályaival az ország keleti részében dívó falépítő mozgalom, véli Kristína Magdolenová, a kassai székhelyű Roma Médiaközpont igazgatója.

„Tavaly Érsekújvárból, azelőtt meg Tornaljáról költöztették ki a romák egy részét a környékbeli falvakba – mondja –, az osztrópataki és nagymihályi önkormányzatok kezdeményezése ezek folytatásaként értékelhető. Nem szabad elfelednünk, hogy választási év közeleg, és ilyenkor a polgármestereknek, a helyi politikusoknak a roma probléma megoldása terén is illik felmutatniuk bizonyos eredményeket a választók felé. Lehetőleg kézzelfogható és látványos dolgokat; így válik a falépítés politikai kampányelemmé.”

Máskor viszont épp a romák megvásárolt szavazatainak köszönhetően jutnak egy-egy poszthoz; nincs itt valamiféle ellentmondás?

„A hazai politikában a roma kettős szerepben jelenik meg: problémaként és könnyen befolyásolható választóként. A problémát meg kell oldani – látszólag ez történik most Kelet-Szlovákiában –, a választót pedig meg kell győzni. Mivel a romák többsége nehéz körülmények között él, nem hisz a hosszú távú fejlődésben. Két-három eurónak, mely talán megoldja pillanatnyi helyzetét, jobban örül, mint az autópályák, az infrastruktúra-fejlesztés víziójának. Ezért tartunk ott, hogy a forgatókönyv minden választások alkalmával ismétlődik” – mondja Magdolenová. – Szlovákiában különben minden adott ahhoz, hogy a roma kérdéskör szakértői által kidolgozott felmérésekre, megvalósíthatási tanulmányokra, tervekre támaszkodva az egyes minisztériumok érdemben hozzálássanak a főképp romákat, de nem kizárólag őket sújtó mélyszegénység felszámolásához. Ehhez viszont arra volna szükség, hogy az önkormányzatok is partnerként viszonyuljanak az ügyhöz, hiszen a falvak, városok a romák után éppúgy megkapják az államtól a részadót, mint a nem romák után. Talán nem falakat kellene építeni belőle…”

Okok és okozatok

A romák jelenlegi társadalmi helyzete kapcsán jegyzi meg az igazgatónő, hogy a többségi társadalom hajlamos felcserélni az okokat és az okozatokat.

„Az 1950-es évekig a romák működő közösségekben éltek, melyeknek megvolt a maguk kultúrája, erkölcsi értékrendje – teszi hozzá. – Letelepítésükkel mindez felbomlott, s fokozatosan a perifériára szorultak. Nem helyeselhető tehát az a fajta felfogás, miszerint miért kapjanak ők bármit is ingyen, amikor más sem kap…? A jelenlegi helyzet az elmúlt, közel hatvan év helytelen döntéseinek okozata; ezért csakis a szélesebb kontextusok figyelembe vételével oldható meg.”

Ez végeredményben minden probléma megoldásának a kulcsa. A falépítés kapcsán meg csak annyit: addig kellene leállni vele, amíg tudjuk, ki van kint, és ki van bent...