2024 March 29., Friday/Gedeon, Johanna napja van. .

Keresés

Add meg amire keresni szeretnél!

A kisebbségek védelmében emelt szót ünnepi beszédében az államfő
2009. 08. 20. 00:00

Az államfő kijelentette: a kisebbségekben nem ellenséget, hanem értéket kell látni.

Az államfő kijelentette: a kisebbségekben nem ellenséget, hanem értéket kell látni. Azzal a szemlélettel szemben, amely a kisebbségben ellenséget, vagy legalábbis problémát lát, van egy másik látásmód is, amely értéknek és az ország gazdagodásának tartja őket - mondta a köztársasági elnök, hozzáfűzve, Szent István napja minden magyar ünnepe, a Kárpát-medencében és az egész világon egyaránt.

Sólyom László azt mondta: Magyarországnak minden alapja megvan arra, hogy szorgalmazza, az Európai Unió tűzze napirendre az őshonos nemzeti kisebbségek kérdését, erre a közelgő soros uniós elnökséget is fel kell használni.

A cigányság helyzetétre utalva úgy fogalmazott: az utóbbi évtizedek eredménytelen integrációs politikája nem folytatható, a cigányok és a többség viszonyában a változást kölcsönösen kell akarni. "Be kell látni, hogy nincs más út, mint az integráció, és hogy a befogadáshoz éppen úgy meg kell változnia a többségben lévőknek, mint a beilleszkedéshez a cigányoknak. Itt mindkét félnek tennivalói és kötelességei vannak" - mondta a köztársasági elnök.

Az elmúlt másfél évben romák elleni támadásokra utalva, amelyben hat ember, köztük egy négy és fél éves kisfiú is életét vesztette úgy fogalmazott: "a mostani drámai helyzetben, amikor Magyarország polgárainak egy csoportját, a cigányokat, gyilkosok tartják rettegésben, akik ártatlan embereket és gyermekeket ölnek, minden mást megelőz az együttérzés és a segítség kinyilvánítása".

Az államfő szerint talán ez a közös megrázkódtatás előmozdítja majd a cigányság és a társadalom többi része viszonyának új alapokra helyezését.

Ha az ünnepből, Szent István példájából csak annyit viszünk magunkkal, hogy ha azt érezzük, másként kellene élni, akkor merjük is teljes szívvel vállalni a változást, és ha a krízis után nem ott folytatjuk, ahol előtte voltunk, nem hiába tisztelegtünk Szent István király emléke előtt - zárta ünnepi beszédét Sólyom László.


Sólyom László köztársasági elnök ünnepi beszéde

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Szent István napját ünnepeljük. Ez a nap minden magyar ünnepe itt, a Kárpát-medencében és az egész világon. Szent Istvánt ünnepelheti minden nép, amelynek szintén királya volt, és amelyek az általa alapított országnak részei voltak. Sőt, Szent István napja ünnepe mind a nyugati, mind a keleti kereszténységnek is, hiszen István király azon kevés szentek közé tartozik, akiket mindkettő magáénak vall és tisztel.

Szent István király nagysága és tisztelete egyetemes - de a mi szívünket különösen megérinti. Halála után azonnal boldognak kezdték őt nevezni a magyarok; századok sokaságán át hozzá menekültek, őt kívánták és kereseték bajukban. "Hol vagy István király, téged magyar kíván", szól ma is az ének, és ma is szükségét érzik a magyarok közösségei, hogy fölmutassák Szent István nagyságát, hogy közadakozásból szobrot emeljenek neki - mint például éppen holnap Komárom városa szlovákiai oldalán.

Az ünnep a hétköznapok fölé emel. Ma nem illene munkanélküliségről, kilakoltatásokról, közbiztonságról, gyilkosságokról, a korrupció kiömlő szennyvizéről beszélni. De hogyha ma szent királyunk felé fordulunk, ha meghalljuk üzenetét, olyan szempontokat és olyan erőt nyerünk, amely e gondok megoldásában hathatós segítségünk lesz.

Szent István példája ma két vonatkozásban nagyon időszerű. Az egyik a magyar állam és a magyar nemzet viszonya; a másik pedig az, hogyan tudta István király új útra téríteni, megújítani a magyarságot.

Szent Istvánt államalapítónak nevezik a leggyakrabban. S valóban, annak köszönhetjük létünket, megmaradásunkat, önálló fejlődésünket és helyünket a nyugati világ Európájában, hogy István megalapította, és annak, ahogyan megalapította a magyar királyságot. A honfoglalók utódait elhelyezte egy korszerű államban, államszervezetet, jogbiztonságot, nemzetközi súlyt, kultúrát és vallást adott országának. István az Árpádok véréből való volt, a magyaroknak alapított államot, amelyben még századokig Árpád-házi királyok uralkodtak. S Magyarország mindmáig, több mint ezer év után, fennáll.

De fontos, hogy István király egyszersmind a Rómából a középkorba átörökített államszervezési eszmét is követte. Maga hivatkozik erre az Intelmekben. Nem akarta egy nemzetiségűvé tenni országát. A korábban itt lakó népeket és a behívott vendégeket meghagyta nyelvükben és szokásaikban, s ezt utódainak is megparancsolta. "Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" - idézzük ma is oly sokszor. Magyarország az ő példája nyomán később is befogadó ország maradt.

A magyar állam és magyarság határai sosem estek egybe. A magyar államnak más nemzetek is részei voltak, és részei ma is. A magyarság egy része pedig - nem egyszer a nagyobbik hányada - a magyar állam határain kívül élt. A török korban a királyi Magyarországból nézve Buda, az Alföld, vagy a Dunántúl majd' egészének lakosai "határon túli magyarok" voltak, nem szólva a századokon át önálló országot képező Erdélyről.

De miközben a határok változtak, a magyarok mindig megmaradtak ott, ahol Szent István korában letelepedtek. Ezt mutatják a helynevek, tanúsítják a régészeti leletek és nyelvemlékek, és ezt mutatja a magyarság mai elhelyezkedése is.

Az államhatár a magyar nemzetnek, ennek az összetartozó, nyelvében, kultúrájában, történelmi tudatában és azonosság-érzetében egységes népnek az egységét soha nem törte meg. Az állampolgárságtól és a lakhely szerinti országtól függetlenül beszélünk a kulturális értelemben vett magyar nemzetről. Ezt a magyar nemzetet megőrizni, sőt gyarapítani, egységét erősíteni Szent István örökségéből folyó kötelességünk. Elnökségem egyik fő törekvése ennek az egységnek szolgálata. Hiszen a nemzet lényege nemcsak a közös történelmi örökség, hanem a jövő vállalása is: a közös akarat, hogy együtt akarjuk folytatni történelmünket.

A magyar nemzetnek olyan szerencséje volt, hogy István óta mindig létezett saját állama, amely a nemzet többi részéért is fel tudott lépni. Ez ma a Magyar Köztársaság alkotmányban előírt kötelessége - amelyet a kornak megfelelően kell gyakorolnia. Bárcsak meghallanák és megszívlelnék István király intelmét a soknyelvű és sokszokású országról a szomszéd fiatal nemzetállamok! Jó lenne, - de addig is igénybe kell vennünk a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi jog minden kisebbségvédő eszközét nemzettársaink és a saját érdekünkben. Ezért kell fellépnünk az anyanyelv használatát korlátozó szlovák nyelvtörvény ellen, a magyar iskolákat ellehetetlenítő ukrán politika ellen, az erdélyi magyar tisztviselők elbocsátása ellen, s kell támogatnunk a Vajdaság autonóm statútumának elfogadását. A nemzetközi védelmi lehetőségeknek nemcsak passzív használói, hanem alakítói is lehetnénk, sőt helyzetünk miatt, annak kell lennünk.

Ma Európában még mindig él a homogén nemzetállam 19. századi eszméje, amely annak idején minket is megkísértett, de drágán megfizettünk érte. Ám Európa sok részén - s a Kárpát-medencében biztosan - tiszta nemzetállamok nem hozhatók létre. A 19. századi eszköztárral - a kisebbségi nyelvek kitiltásával a közéletből és oktatásból, az etnikai arányok megváltoztatásával célzott betelepítések révén - ma már szemben állnak az emberi jogi és a kisebbségvédelmi egyezmények. Azzal a szemlélettel szemben pedig, amely a kisebbségben ellenséget, vagy legalábbis problémát lát, van egy másik látásmód is, amely értéknek és országa gazdagodásának tartja őket. A Kárpát-medencében sok száz éves, a magyarok esetében ezer éves nemzetiségi tömbök vannak, mélységes gyökerekkel, hagyománnyal és teljes társadalmat képezve. Gazdagítja Romániát a székelyföldi magyar világ, ugyanígy Szlovákiát az ottani magyar társadalom. Hasonlóképpen csak örülhetünk, hogy itthon megmaradt valami a háború előtti jellegzetes sváb vagy szlovák vidékekből. Meg kell becsülnünk és minden eszközzel erősítenünk kell őket.

Alkotmányunk szerint az országban élő nemzeti kisebbségek, azaz más nemzetek részei, államalkotó tényezők, kollektív jogaik, és önkormányzatuk van. Minden alapunk megvan arra, hogy szorgalmazzuk, hogy az Európai Unió tűzze napirendre az őshonos nemzeti kisebbségek kérdését. Közelgő uniós elnökségünket erre is fel kell használnunk. Az Unió nem fordíthatja el a fejét kényesen, vagy idegesen, ha a nemzetiségi kérdés szóba kerül. Hiszen az Európai Unió már nem Szén- és Acélközösség, nem is csupán Európai Gazdasági Közösség, hanem az államok olyan szervezete, amely a területén élő egyéneknek egységes európai uniós polgárságot hozott létre. Ha Európa meg akarja találni időszerű feladatait és hivatását, hogy az európai polgárok valamennyi közösségének uniója legyen, akkor az államok, a politikai nemzetek mellett, a régiók és az etnikai-nyelvi-kulturális közösségek, vagyis a kulturális nemzetek uniójává is kell válnia.

Ehhez mind itthon, mind a magyarok között, mind a szomszédos nemzetekben és államokban, mind Európában szemléletváltásra van szükség. Erről, vagyis az emberekben szükséges változásról szeretnék beszélni a következőkben.

A magyarság történetében a legnagyobb változást Szent István hozta. Óriási változást igényelt, óriási átalakulást követelt meg az emberektől István terve. Hosszú, 38 éves uralkodásának végére az ország jellege, ereje és szervezete gyökeresen más volt, mint amikor trónra lépett. Ez a mindenre kiterjedő változás az embereket is megváltoztatta, akik azonban megértették, hogy megérett az idő a változásra. Ezt igazolta vissza Szent István hamar feltámadó tisztelete és kultusza.

Nem szabad korunkat, és még kevésbé aktuális, rövid távú belpolitikai viszonyainkat ahhoz a feladathoz hasonlítani, amely Szent István előtt állt. De szabad, sőt kell, hogy Szent István művének legalább egy tanulságát szem előtt tartsuk. Azt, hogy a valódi változáshoz nekünk is meg kell változnunk.

Ha érezzük és tapasztaljuk egyes területeken, hogy az eddigi út zsákutcába vezetett, ha nyakunkon a válság, ha sokasodnak az intő jelek, akkor, ha valahogy túléltük a krízist, ne úgy folytassuk, ahogy azelőtt volt. Hiszen a katasztrófák, gazdasági válságok, még a háborúk is véget érnek egyszer, bármennyi pusztítást is hagynak maguk után. De a döntő pillanat ekkor jön el. Újévkor is azt mondtam, az igazi kérdés most már az, hogy milyen állapotban leszünk, hogyan megyünk tovább a válság után.

Ma persze mindenki a szükséges változásokról beszél, a globális pénzügyi rendszer átalakításáról, vagy a klímaváltozást legalább lassító intézkedésekről. De ha a gazdaság javulása után majd éppúgy veszik fel, és éppúgy kínálják a hiteleket, mint korábban, s nem változik meg az emberek magatartása, hiábavaló volt minden veszteség. Az ökológiai katasztrófát sem lehet elkerülni csupán kibocsátási kvóták egyezménybe foglalásával, ha nem változik meg az emberek hozzáállása a természethez, ha továbbra is a gazdasági növekedésé és a fogyasztásé marad az elsőbbség. Amíg a fejlődést csak a GDP-vel mérjük, s nem az életminőség sok-sok más jellemzőjével a várható életkortól kezdve a lakosság egészségi állapotán és iskolázottságán át a kultúra helyzetéig, amíg csakis pénzügyi mutatókért kell áldozatokat hozni, addig nincs változás. Hiába beszélünk a változás szükségességéről, ha az emberek szívük mélyén nem akarnak változást. Húsz évvel ezelőtt mindenki kívánta a rendszerváltást, belátta, hogy a régi módon nem mehet tovább, de azután nagy tömegek, és sok politikus is, bár az új intézmények és a piac keretében, alapvetően a régi elvárásokkal és begyakorolt magatartással folytatta.

Így van ez nemzetünk minden égető problémájánál. Most csak két kérdésben mutatok rá a szemléletváltás égető szükségességére.

Ha felmérjük a jelenleg nyolc ország területén őshonosként élő magyar nemzet helyzetét, nem folytatható a trianoni veszteség önmagában vett felemlegetése. Ehelyett a tanulságokat levonva és a mai helyzetet ismerve a jövő felé kell fordulnunk. De nem folytatható a nemzeti probléma negligálása sem, és nem ismétlődhet meg a testvérek megtagadása. Ahhoz, hogy megmaradjunk mindenhol, ahol Szent István óta élünk, és folytassuk örökségünket, arra volna szükség, hogy az összes magyar nemzetrész képviselői által elhatározott nemzetpolitika a magyarok tömegében élő hazaszeretettel találkozzon. Nem elég azonban, ha a csak a magunk szemléletváltásával törődünk. Nagy energiát kell fektetnünk abba is, hogy a szomszéd népekhez forduljunk, méghozzá a saját nyelvükön, megbecsüléssel és empátiával, hogy elérjük, ne fenyegetésként, hanem kölcsönös gazdagodásként és előnyként éljék meg azt, hogy a magyarok, magyarként országukban élnek, és fognak is élni.

Itthon is, a cigányok és a többség viszonyában a változást akarni kell. Kölcsönösen kell ezt akarni. Be kell látni, hogy nincs más út, mint az integráció, és hogy a befogadáshoz éppen úgy meg kell változnia a többségben lévőknek, mint a beilleszkedéshez a cigányoknak. Itt mindkét félnek tennivalói és kötelességei vannak. Az utóbbi évtizedek eredménytelen integrációs politikája nem folytatható. De a mostani drámai helyzetben, amikor Magyarország polgárainak egy csoportját, a cigányokat, gyilkosok tartják rettegésben, akik ártatlan embereket és gyermekeket ölnek, minden mást megelőz az együttérzés és a segítség kinyilvánítása. Talán ez a közös megrázkódtatás előmozdítja majd a cigányság és a társadalom többi része viszonyának új alapokra helyezését.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Szent István ünnepén, mint mondtam, nem a konkrét gondokkal és megoldásukkal kell foglalkoznunk. De ha az ünnepből, nagy királyunk példájából csak annyit viszünk magunkkal, hogy ha azt érezzük, másként kellene élni, akkor merjük is teljes szívvel vállalni a változást! Ha a krízis után nem ott folytatjuk, ahol előtte voltunk, nem hiába tisztelegtünk Szent István király emléke előtt.