Amíg bent éltem, egy zárt közösségben, addig nem voltak problémáim a cigányságommal.

- Szokta olvasgatni az önről szóló internetes fórumokat?

- Nem érdekelnek.

- Hemzsegnek a cigányozástól.

- Hallottam róla. Épp ezért nem érdekel. Szerintem olyan típusú emberek írogatnak be, akik unatkoznak, és az a szórakozásuk, hogy másokat csesztetnek.

- A tiszadobi nevelőotthon lakója volt, amikor egyik pillanatról a másikra országos hírű énekessé vált. Közben létezik egy olyan nézet, hogy a legrosszabb családban is jobb, mint a legjobb állami intézményben.

- Vannak családok, ahol - na, igen - sok a probléma, és a gyerek arra gondol, bárcsak bekerülhetne egy nevelőotthonba. Mások meg, akik nevelőotthonban laknak, azt mondják, hogy bárcsak családban lehetnének, mindegy, milyen az a család.

- És mit mond ön?

- Egész életemet nevelőotthonokban töltöttem, csak ezt a fajta életet ismerem. Így nőttem fel, nekem ez a jó és ez a természetes. Aki még nem volt nevelőotthonban, annak elgondolása sincs, milyen ott, hogyan élik a gyerekek a hétköznapjaikat, hogyan dolgoznak a nevelők. Kőkemény meló. Ezt a munkát csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. A gyerekeknek erősen jelez a csápjuk, azonnal megérzik, ki az, aki csak elviseli, és ki az, aki tényleg szereti őket. A nevelők igyekeznek felkészíteni a gyerekeket arra, hogy a kinti életben helyt tudjanak állni. Ami nagyon nehéz.

- Aligha futott volna be karriert, ha abban a családi környezetben marad, ahova született.

- Attól függ. Mázlim volt, mert van egy adottságom, amit szerencsével ki tudtam használni. Ha valaki tehetséges, akkor az a családban is megmutatkozik. Előbb-utóbb kitör.

- Vagy nem.

- Jó. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Én kurv... Ja, bocs! Én nagyon jól érzem magam a bőrömben, és jól éreztem magam a nevelőotthonokban is. A legjobban talán Tiszadobon.

- Balhék?

- Szeretném elmondani, hogy nem voltam verekedős típus. Zárkózott ember voltam, aki jól elvolt a maga kis világában. Ritkán, nagyon ritkán "történtek dolgok". Nem szabad úgy elképzelni, hogy bandákba verődtünk, és állandóan agyba-főbe vertük egymást.

- Adott egy intézmény - a tiszadobi otthon -, ahol felborulnak a társadalomban megszokott etnikai arányok. A kisebbség alkotja a többséget.

- Amíg bent éltem, egy zárt közösségben, addig nem voltak problémáim a cigányságommal. Majdnem mindenki roma volt: legalább kilencven százalék. A gondok akkor kezdődnek, amikor kilépsz a kapun.

- Milyen gondok?

- Amikor először kimentem "megpróbálni" a nagybetűs életet - ami egyébként kudarcba fulladt -, néhányan keményen éreztették velem a származásomat. Az egyik boltban például a mellettem lévő hölgy lopott valamit. Láttam, de nem köptem be. Nem volt cigány, simán kisétált. Én vettem egy nadrágot, engem megállítottak. Minden cuccomat kipakolták... Rendben, vannak romák, akik miatt én is szégyenkezem, de a nem romáknak is megvan az alja. Ugyanaz. Fifty-fifty.

- Illésné Áncsán Aranka, a tiszadobi otthon vezetője - az ön mentora, akit "Anyácska" néven ismer a közvélemény - egyik tanulmányában elmeséli, hogy valaki kirakott a folyosóra egy plakátot, ezzel a szöveggel: "Az összes cigányt ki kell irtani!". A felháborodás aztán döbbenetté vált, mert kiderült, hogy roma fiú a bűnös. Amikor felelősségre vonták, hogy cigány létére miért tesz ilyet, értetlenkedve kérdezett vissza: "Miért mondják rám, hogy cigány vagyok?!".

- Erre az esetre nem emlékszem, de hasonlókra igen. Tapasztalatból mondom, hogy néhányan nagyon haragudtak a cigányságuk miatt. Saját magukra haragudtak. Nyilván olyan sérelmek érték őket, ami által úgy gondolták, hogy utálniuk kell a származásukat.

- Többről is szó van, nem pusztán öngyűlöletről. Hisz a cigány gyerekek egy része egyszerűen nincs tudatában annak, hogy cigány.

- Korábban így volt, de az elmúlt tíz évben sok minden megváltozott. Az én időmben általában csecsemőként került intézetbe az ember, ma egyre inkább tizenéves korban, amikor már tisztában van a cigányságával. A szóhasználat is más. Mi a nem cigányokat úgy hívtuk, hogy "nem cigányok", a mostaniak meg azt mondják, hogy "magyarok". Ilyenkor mindig odaszólok nekik, hogy könyörgöm, magyarok vagytok ti is! Furcsa az egész... Mi nem cigányokként nőttünk fel, olyan közegben, ahol semmilyen cigány kultúrát nem tanultunk. Sokáig én se tudtam ezzel mit kezdeni, csak később forrt ki. Anya szervezett egy klubot, ahol beszélgetni kezdtünk a cigányságról, arról, hogy ha még mi, romák se tudjuk elfogadni a származásunkat, akkor nagy baj van. Ezzel együtt kell élni, meg kell tanulni kezelni. Megismerkedtünk a történelmünkkel, a szokásainkkal, a hagyományokkal.

- Másként élte-e meg a cigányságát a nevelőotthonban, és később, amikor már az egész ország ismerte a nevét?

- Valahogy még most sem érzem teljesen romának magam. Mégis az vagyok: egy cigánylány. Mit csináljak? Ezért hát romának vallom magam, de nem fogok zászlót lengetni, hogy hahó, cigány vagyok! Nehéz ügy. Ha ott lett volna március 15-én, a Petőfi téren, amikor elénekeltem a "Magyarországot"...

- A rendőrök könnygázzal zavarták szét a szélsőjobboldali ellentüntetőket.

- Ne tudja meg, miket kiabáltak. Velem volt Anya is, neki szabályosan belefájdult a feje. Nemrég jártam Hollandiában, és hosszú idő után végre úgy mehettem ki az utcára, úgy sétálhattam, hogy nem éreztem feszélyeztetve magam. Tök könnyedén, felszabadultam. Nálunk meg... Mondom, nagyon nehéz és bonyolult kérdés. Mivel maga nem roma, soha nem fogja megtapasztalni, miről beszélek. Ha volna rá lehetőség, hogy én legyek maga, és maga én, szívesen cserélnék, esküszöm. Lennék a maga bőrében, kajakra. Lennék nem cigány ebben az iszonyú szar helyzetben. De hát ilyen sorsot szánt nekem a Jóisten. Kész. Nehézségekkel jár, ez a szép benne. Néha szép... Bele lehet dögleni, de azért jó. Amikor már úgy érzem, hogy teljesen gyönge vagyok, összeszedem magam, és hirtelen erős leszek. Még erősebb, mint korábban voltam.

- Nem önámítás ez?

- Miért hiszi? Az önámítás az, amit a sajtó egy része csinál. Nem is: népámítás. Etetés. A minap voltam a Thália Színházban. Kiváló cigány zenészek léptek fel. Kulturált, több nyelven beszélő, zseniális roma művészek, akiket világszerte ismernek, csak éppen Magyarországon nem. Elég ciki. Róluk miért nem ír többet a sajtó? Mindegy, hagyjuk most az újságírókat, maradjunk a cigányságnál. Érdekesebb téma.

- Ehhez képest eddig nem beszélt róla.

- Azért nem, mert az emberek többsége magát a fogalmat sem érti. Nincsenek tisztában vele, mi az, hogy cigány, csak találgatnak, és a végén marad egy kérdőjel a levegőben. Lehet, hogy nem vág ide, de elmondom: a rendszerváltáskor az állam magára hagyta a romákat. Megfeledkezett róluk, mintha nem is léteznének. Nem magamról beszélek, nekem szerencsém van. De gondoljon bele, milyen az, ha valaki a származása miatt nem tud érvényesülni. A cigányoknak kétszer annyit kell teljesíteniük, hogy bizonyítsák, igenis tisztességes magyar állampolgárok. És lehet, hogy még az is kevés. Attól félek, hogy a cigányok és a nem cigányok közötti ellentétek soha nem fognak megszűnni, megmaradnak örökkön örökké.

- Nézzük az érem másik oldalát: milyen előnye van annak, ha valaki cigány?

- Hát, nem tudok ilyet mondani.

- Valami jót csak találni benne.

- Szerintem semmi jó nincs benne. Semmi jó. Talán a zene, a ritmus. Ennyi.

- Eszébe jutott már valaha, hogy végleg elmegy ebből az országból?

- Õszinte legyek? A helyes gondolkodás szerintem az, hogy az ember, ha ide született, küszködje itt végig az egész életét. Igen. Ez a helyes gondolkodás. Mégis... Most éppen angolul tanulok, nagy szorgalommal. Szeretnék valahova külföldre menni. De csak egy időre. Aztán visszajönnék.

- Elég bizonytalanul hangzott.

- Oké, lehet, hogy nem jövök vissza. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Ez az én országom és az én hazám, még akkor is, ha mások nem így gondolják. Büszke vagyok arra, hogy magyar állampolgár vagyok. Szeretem a hazámat, csak... Nem tudom otthon érezni magam. Mert vannak, akik nem akarják engedni. Azért ez nagyon gáz.