Seres László főbenjáró bűnnek tartja az ingyen ebéd-főzést.
Seres László főbenjáró bűnnek tartja az ingyen ebéd-főzést. Ingyen ebéd minden közpénzből finanszírozott térítésmentes juttatás és szociális jövedelem, így a tartós munkanélküliek ellátása is. Utóbbinak azonban tavaly óta vége, a tartós munkanélküliek ma már munkát végeznek a köz javára.
Mindez 117 milliárd forintjába kerül az adófizetőknek, ami alig több mint háromszorosa a korábbi rendszeres szociális segély költségeinek. Az ingyen ebédet ma már ingyen tiramisu, grátisz somlói galuska, és térítésmentes Gundel palacsinta fejeli meg. A Seres által referenciaként olvasott The Weekly Standard-ben címlapsztorit lehetne írni arról, hogy a magyarországi neokon publicisztika talán legmarkánsabb tollforgatója melegen üdvözli az Út a munkához programot (UMA), amelynek sikerült egy nem csekély kiadási tételt háromszorosára növelnie úgy, hogy az adófizetők a világon semmi hasznot nem könyvelhetnek el cserébe.
A program felülről nyitott kasszával örvendeztette meg az önkormányzatokat, amelyek akár az összes tartós munkanélkülit minimálbéres közmunkára foghatják, ami válság és kiadás-csökkentés idején fölöttébb prudens és takarékos gazdálkodás az adófizetők pénzével. Egy húszezres kisváros például az összes munkanélkülit foglalkoztatja: "holnap majd verebeket számlálnak" - élcelődnek a városházán. Igazuk van, végtére is a pénzügyi források kiapadhatatlanok.
Egy ötezres kisvárosban a lakóknak csípte a szemét az árokparton üldögélő és falatozó közcélú munkások látványa. Az önkormányzat azonnal intézkedett; megkérte a közmunkásokat, hogy inkább félreeső mellékutcákban üldögéljenek és falatozzanak. Egy kis faluban az ellenzéki vállalkozó-képviselő nem tudja munkára vinni bejáratott munkásait, mert dologidőben behívták őket közcélú munkára kaszanyelet támasztani. Egy másik gettó faluban, ahol szintén valamennyi munkanélküli közmunkára hívta az önkormányzat, nyár derekára a munkának még a látszata is megszűnt.
A legtöbb kistelepülésen persze ugyanazt végzik a közcélú munkások, amit a korábbi években - árkot takarítanak, füvet nyírnak -, csak háromszor annyian és harmad olyan tempóban.
Eredetileg a minisztériumnak kétféle indoka is volt arra, hogy miért indítja el ezt a kezdeményezést. A program azt ígérte, hogy alacsony képzettségű tartós munkanélküliek sokaságát lesz képes visszavezetni a munkapiacra. Ambiciózus cél volt ez, hiszen a rendkívül alacsony magyarországi foglalkoztatottságnak elsődleges oka az, hogy a legfeljebb nyolc általános iskolai végzettségű aktív korúaknak mindössze 28 százaléka dolgozik, szemben az EU 47 százalékos rátájával. Ezek az emberek nem azért nem dolgoznak, mert így tartják helyesnek, netán ilyen a mentalitásuk, hanem mert a munkaerőpiac leselejtezte őket, és a gazdasági prosperitás éveiben sem tartott rájuk igényt, recessziós időszakban pedig még kevésbé. Ezt a réteget a szociális jövedelmek és a legális vagy illegális időszakos munkák tartják életben, ám utóbbiaknak kemény korlátot szab a közösségi bérlakások és időszaki szállások hiánya.
Ésszerű munkaügyi politika bővítené az időszakos munkavégzés legális lehetőségeit, és minden eszközzel támogatná ennek a rétegnek a hazai és a külföldi munkavállalói mobilitását. Az UMA ehelyett az önkormányzatokra - még csak nem is a kistérségekre, vagy a közmunkásokat valamilyen nagyobb földrajzi területen ésszerűen mozgatni képes ágensre, hanem a munkaszervezésre teljesen alkalmatlan települési önkormányzatokra - bízta a közfoglalkoztatás megszervezését, és még inkább odaszögezte őket a falujukba, kisvárosukba ahol soha az életben nem lesz számukra piaci munkalehetőség. Ráadásul a tényleges időszaki munkák dandárja azokra a hónapokra esik, amikor az önkormányzatoknak abszolválniuk kell a közfoglalkoztatás látszatát.
A program falmelléki célja az volt, hogy kifogja a szelet az "ingyenélő segélyezettek" ellen ágáló polgármesterek vitorlájából. Az elsődleges cél nem valósult, nem is valósulhatott meg, így a kormány utólag áthangszerelte a programot, mondván, az UMA valójában nem is munkapiaci, hanem szociálpolitikai eszköz, nem is célja az érintettek visszavezetése az elsődleges munkapiacra. Csakhogy ebben az esetben miként számol el a kormány a program irdatlan költségeivel? Ha a közfoglalkoztatás bevallottan alibi jellegű, akkor kissé borsos az eredeti segélyösszeg megháromszorozódása - semmiért.
Ha az UMA esetében a kormány - a neokon hívő publicisták lelkes tapsa közepette - felkarolta és országos normává kodifikálta a polgármesterek sehová sem vezető demagógiáját, Seres László most ugyanezt követeli a szociális kártyával kapcsolatban: szabadon felhasználható készpénz helyett olyan kártyát kapjanak a segélyezettek, amellyel a segélyösszeg értékéig csak olyasmit vásárolhatnak, amit a jogalkotó helyesnek tart.
Kik is? Nyilván nem a családtámogatási ellátásokat utalná Seres efféle kártyára, hacsak nem akarja, hogy a Hírszerző szerkesztőségének gyereket nevelő munkatársai is kártyára kapják a pénzt, nehogy munka után hazafelé baktatva elsörözzék a Simplában, elcigizzék, vagy Weekly Standardot vegyenek rajta az újságosnál. Marad az önkormányzati költségvetéseken átfutó segély összege, amely mindössze ötöde a központi költségvetés által finanszírozott jóléti transzfereknek. A valóságban még kevesebb, mert az önkormányzatok a segélyezésre kapott pénzek tekintélyes hányadát másra költik, de ez senkinek nem okoz fejfájást, ellentétben a segélyezettek által bedobott felessel.
De rendben van, számoljunk a torta ötödével. A tartós munkanélküliek harmincnyolc százaléka, ha akarná, sem tudná a segélyt gyerekeire költeni, mert nincs gyereke. A nagyobb baj azonban az, hogy a pénz elköltését korlátozó kártya bizonyosan fokozná az érintettek uzsora-kiszolgáltatottságát.
A képzetlenek kirívóan alacsony foglalkoztatottsága mellett a kistelepülési, kistérségi gettósodás olyan súlyos társadalmi probléma, amelyre egyetlen politikai szereplő, illetve a nekik súgó műhelyek egyike sem tudja a megoldást. A gettó településeken az uzsora nem deviancia, hanem mindent átfogó, kegyetlen hitelrendszer, amit egyrészt az akut készpénzhiány és a mobilitási készség hiánya, másrészt a patriarchális viszonyok tesznek lehetővé. Haszonélvezői többnyire a polgármesterek, alpolgármesterek, falugondnokok, a cigány kisebbségi önkormányzatok vezetői, a falusi kisboltok üzemeltetői.
Akad alpolgármester, aki havonta disznót vág, és a kétezer forintért porciózott hús kilóját nem tanácsos nem megvenni. Az önkormányzat ugyanis hitelez a segély összegéig, és ha minden kötél szakad, akkor a polgármester, az alpolgármester saját zsebből is kisegíti azokat, akiknek azonnal pénzre van szükségük. Csak aztán hó végén jön a disznóhús. Másutt ezerötszáz forint a csirkefarhát kilója: a boltos egyben képviselő és falugondnok. Kuncsaftjai számára a legközelebbi Tesco elérhetetlen távolságban van.
A szociális kártya a kizsigerelő szisztéma kiszolgáltatott kárvallottjain veri el a port. Radikálisan csökkenti a készpénz mennyiségét, ami önmagában is növeli az uzsora-kockázatot. Azért élelmiszeren kívül vannak még alapszükségletek, hogy mást ne mondjunk, például gyógyszert ugyan miből vennének azok, akiket megfosztottak készpénzes segélyüktől? Minden bolt extraprofitra számíthat, ahol a kártyát le lehet vásárolni. És ezzel szemben nem áll meg az érv, hogy univerzálissá kell tenni a kártya beválthatóságát: az érintettek zöme ugyanis képtelen megközelíteni az olcsó bevásárlóközpontokat.
Ha meg igen, és kiderül a havi nagybevásárlás, akkor az önkormányzat megfenyegeti, megbünteti. Aki iszik és cigizik, az ezután is fog. Azonnal kialakul a kártyáért vásárolt portéka másodlagos forgalma; a segélyezettek eladják a kártyára vásárolt liszt és a cukor egy részét, és a cserébe kapott pénzzel indulhatnak a kocsmába. Az uzsora-felárral kalkulált különbözet pedig a segélyezettek kaszáját apasztja.
Seres gondolatmenete szerint a segélyezettektől eleve nem várható el, hogy képesek legyenek olyan ésszerű fogyasztói döntéseket hozni, amire minden más jövedelemtulajdonos - piaci munkavállalók, nyugdíjasok, közalkalmazottak, családtámogatási ellátások kedvezményezettjei, jól menő konzumkurvák, magánpraxisú fogorvosok, kasszafúrók, tőzsdecápák és szerencsés totózók - alkalmasak. Eközben nemcsak minden szolidarisztikus állami újraelosztást utasít el, de azt is, hogy a szegényeket kizárólag áldozatokként szemléljük.
Utóbbiban persze van igazság, csak összekeveri az egyéni és a kollektív dimenziót: amíg az ember él, mindig van esélye, még akkor is, ha osztályrésze a kollektív büntetés, amiért mondjuk alacsony képzettségű, Isten háta mögötti kistelepülésen él, tartós munkanélküli és segélyezett. És ezáltal olyan csoport tagja, amelyet magukat liberálisnak tartó neokon publicisták kollektív rossztulajdonságokkal ruháznak fel.
