Déki Lakatos Sándor fénykorról, ellopott hegedűkről és arról, miért nem zenélnek az unokái.

Hogyan kell szólítani? Lovag úrnak?

- Isten őrizz. Megkaptam ugyan 2006-ban a lovagkeresztet, de attól még cigányprímás maradtam. Az üzletben (a Mátyás Pincében - a szerk.) még mindig Sanyikának hívnak. Igaz, most már a fiam vezeti a zenekart, a megszólítást is örökölte. Nem panaszkodhatom rá, fölvett" segédprímásnak.

- Mióta muzsikálnak a Lakatosok?

- 1630 óta. Van egy irat arról, hogy Lakatos Ferdinánd, mint hangász", letelepedési engedélyt kért Győrben. Majdnem minden fiúutód muzsikus lett a családban. Tudunk egy tengerész elődünkről, hajótörésben halt meg. Õ volt az utolsó Ferdinánd. Lakatos Pál meg táblabíró volt. Sokukból hegedűs és prímás lett, de voltak bőgősök, cimbalmosok is. Ezt régen a dédnagyanyám pontosan tudta. Tőle, Rozi nyanyától kaptam a Déki előnevet.

- Mikor adtak hegedűt először a kezébe?

- Hétéves koromban, előbb nem lehetett, nagyapám nem engedte.

- Miért?

- Féltette a gerincünket. De az is szempont volt, hogy mire zenét kezdünk tanulni, tudjunk írni-olvasni. Ötvenkettő nyarán kezdtem. Apám a Magyar Rádió népizenekarának vezetője volt. A nagypapa kezdett velem foglalkozni.

- Hányszor verték el a kezét azért, mert nem akart gyakorolni?

- A kezemre vigyáztak, helyette a fejemet ütötték. Nincs rajta mit szépíteni, az édesapám olykor alaposan eltángált. Hazajött a rádióból, élőben kellett játszaniuk, eléggé elfáradt. Mondta, ma nagyon ideges vagyok, ajánlom, hogy figyelj. Bekaptam az ebédemet, ő pedig várta a nagyszobában, hogy eljátsszam neki, amit előző nap megtanított.

- Gondolom, nem lehetett hibázni.

- Lehetett, de annak következményei voltak! Amúgy a világ legjámborabb embere volt - ha nem volt hangszer a kezünkben. Olyankor négykézláb mászkált a földön, vonatoztunk, gombfociztunk. Ha viszont előkerült a hangszer, nem ismert kegyelmet.

- Szóba se került, hogy mást tanuljon?

- Ez nem volt kérdés. Miért tanultunk volna mást, amikor a szüleink ezt tudták, és ebből éltek. Nem is akárhogyan. Papa 1965-ben került a Mátyás Pincébe, engem 1972-ben csábított át az Astoria Szállodából. Akkoriban nyitották meg a külföldi Mátyás Pince-éttermeket. Pesten és Bécsben is kellett egy Lakatos Sándor. Az apám Bécsben játszott, de az olimpia évében megnyitották a müncheni Mátyást, ott zenélt. Én meg maradtam Bécsben. Nagy sikerünk volt. Másfél évig tartott a kiruccanás.

- Kellett módosítani a repertoáron?

- Zenei szempontból nehezebb volt a helyzet, mint itthon. Este tízig az átlagos bécsi közönségnek muzsikáltunk. Tíz után jött az operás vendég. Bécsi klasszikusokat is játszottunk, ami a régi cigányzenekarok számára nem volt szokatlan. Fiatalon kezdtem, a zenekarom már mindent tudott. Csak nekem kellett tanulni. Mondtam, mit szeretnék eljátszani. Csináld, Sanyikám, hozd a kottát, kezdheted. El akartam játszani Strauss Császárkeringőjét. Nekem kotta kellett hozzá. A zenekar tudta fejből.

- Ifjabb Lakatos Sándor a hetedik prímásgeneráció tagja. Mivel foglalkozik a kisebbik fia?

- Informatikus lett.

- Hát ez meg hogy lehet?

- Helyeseltem. De nem részletezem, hogyan vélekedtek erről a szüleim, meg a feleségem, aki már nem él. Nem volt könnyű. Akkor fájt legjobban a szívem, amikor azt tanácsoltam neki, hogy ne zenéljen. De nem láttam a műfajban annyi tartalékot, hogy két gyerekemet is eltartsa. Ezt a döntést 1984-ben hoztuk meg. Amikor a vendéglátás megközelítőleg sem volt olyan rossz állapotban, mint ma.

- Megérezte, hogy a cigányzene kimegy a divatból?

- Nem. Azt kezdtem látni, hogy a magyar vendég megy ki a divatból. Azzal kezdődött, hogy a közönség nem igényelte az élőzenét. Aztán az egyre rosszabb életviszonyok miatt kevesebben jártak vacsorázni. A közönség összetétele is megváltozott. Eltűntek a magyarok. Emlékszem a hatvanas évek végére, amikor az utcán sorbaálltak azért, hogy bejussanak az étterembe.

- Mi a helyzet az unokáival?

- Már nem tanulnak zenét. Saját döntésük, amit én tiszteletben tartok.

- Mit szólna ehhez Déki Rozália?

- Kikapnék érte. De mit lehet tenni? Fiúk, 16 és 17 évesek. A nagyobbik egyszer hazavitt az iskolából egy hegedűt, az apja rémülten hívott: mi legyen? Hagyd, hadd csinálja, mondtam. Egy évig tanult, gyakorolt, aztán elcsomagolta, köszöni szépen, neki ebből elég. Nem erősködtünk. ha valamit kérdezett, elmagyaráztuk, megmutattuk. A kollégák többsége tanítja zenélni a gyerekét. Az új korosztály megpróbál helytállni a dzsesszben vagy más irányzatokban. Ezzel az a baj, hogy ott is megvannak azok a családok, amelyek egy adott stílusban otthon vannak. Nem egyszerű betörni.

- Mi kell a jó cigányzenéhez?

- Tehetség. Nem árt, ha jó a hangszer, és kell egy kis szorgalom.

- Amit elloptak magától évekkel ezelőtt, bizonyára jó hangszerek voltak.

- Négy éve történt. Leütöttek a házunk kertjében. Az egyik hegedű a dédnagyapámé, Lakatos Antalé volt. Amikor a korán árván maradt Rozi nyanyát feleségül vette, a nevelőapja Győri Farkas Miska, aki Bihari János unokája volt, azt mondta: Tani, fölmegyünk Pestre, veszek neked nászajándékba hegedűt. Választhatsz. Elmentek egy híres hangszerészhez. Kitett eléjük a mester jó néhány hegedűt. A dédapám az egyiknél lehorgonyzott, az szólt a legszebben. Mondja a mester, nem rossz választás, majd hozzátette: tudja, Farkas úr, annyiba kerül, hogy ezt a háromemeletes házat itt az Üllői úton meg tudná venni! Farkas Miska azt mondta, nem számít. Háromszáz aranypengőt fizetett a hangszerért. Ez volt az egyik hegedű a dupla tokban, amiért leütöttek. A másik se volt rossz, azt meg idős Magyari Imre használta, az édesapám ötven éven át meg akarta venni. Ifjabb Magyari Imre hegedűművész olykor az apja iránti tiszteletből cigányzenekari felvételeket is készített. Ajándékul kaptam tőle a hangszert. Több száz éven át volt Magyariéknál. Ezért sajnáltam nagyon. Remény sincs rá, hogy megtalálják.

- A mostani hegedűjének van története?

- Egy régi iskolatársam készítette, Kanadában él. Prímásnak készült, de nem tudott a zenéből megélni, ezért kitanulta a hegedűkészítést. Méghozzá úgy, hogy elment Velencébe a magyar Kónya mesterhez: szeretne hangszerész lenni. Kónya mondta, rendben van, le kell ülni, és faragni kell egy hegedűt. Ottawában láttam nála a fát, megdicsértem, hogy milyen szép. Amikor meghallotta, hogy kiraboltak, utánam hozta a hangszert. Azt mondta, muzsikáljak rajta, nem kér érte egy fillért sem. Gyönyörű a hangja. Annak a Stradivarinak a pontos mása, amelyet Cremonában kiállítottak.

- Sok híres ember hallhatta a játékát.

- A hatvanas-hetvenes években nem volt olyan állami rendezvény, amelyre ne hívtak volna meg. Hruscsovnak tizenöt éves koromban muzsikáltam először. Moszkvában történt, egy Kádár-Hruscsov találkozón. Akkor kerültem apám zenekarába. A Pacsirtát játszotta, s kitalálta, hogy amikor elkezd csicseregni, átveszem tőle a hangot", s én csicsergek tovább. Apám ott áll Hruscsov fölött, én meg hallom a csicsergést, odalépek, mire körbefognak a biztonságiak. De Hruscsov fölállt, s bekerült a híradóba, hogy kezet fogott velem. Kérdik itthon az osztálytársaim: Lakat, ugye nem mostál kezet?! Stéphane Grappelli itt hallgatott meg, a Mátyásban, Yehudi Menuhin pedig elkérte a hegedűmet, s játszott rajta. Aztán megjegyezte, milyen neveletlen, biztos én is szeretnék játszani az ő hangszerén. Bemehettem az öltözőjébe az Erkel Színházban, hatvannégyben történt. Vittem a hegedűtokot. Megdicsért azért, hogy milyen szépen játszom az E-húron. Negyven év múlva itt, a Mátyás Pincében nem a délceg alakomról, hanem a játékomról ismert föl. Amitől nagyon boldog voltam.

- A mai politikusok is eljárnak cigányzenét hallgatni?

- Hová gondol? Lehet, hogy járnak valahová, de hogy ide nem, az biztos.

- Bánja? Vagy bántja?

- Mindenkinek szívesen muzsikálok. Az is termék, amit én kínálok. A zenész a játékát bocsátja áruba. Fiatal koromban Németországban jártam. Azt mondja a bolgár főnökünk, tudja, maga nagyon jó muzsikus, de nem tudja eladni magát. Menjen a Csikós étterembe, ott muzsikál egy pali, nézze meg. Egy román zenész rángatta a vonót, köze nem volt a hegedűhöz, de magára tudta vonni a közönség figyelmét. Csodálattal néztem, sok mindent el tudtam lesni tőle. Láttam és hallottam aztán itthon Pertis Jenőt, aki hétkor kezdett a zenekarával a Kis Royal-ban, de jó egy órán át nem csinált semmit. Nyolckor aztán bement, s megvárta, hogy mindenki befejezze a vacsorát. Amíg kanálzörgést hallott, meg se moccant. Megállt a zenekar előtt, és addig várt, míg síri csend lett. Egyszer Németországban egy konferenciavacsorán játszottunk. Akkora zaj volt, hogy hátrahőköltünk tőle. Eszembe jutott Pertis Jenő. Kimentem, fölemeltem a hegedűt, de semmit se csináltam. Hirtelen elült a zaj.

- Hogyan válogatta a zenészeit?

- Õk válogatták egymást. De kellett hozzá egy baki. Szereztem egy príma cimbalmost, tetszett a játéka, egy évre leszerződtettem. Az első estén fellázadt a zenekar: Sanyi, ha ő marad, mi megyünk. Kérdem, mi a baj vele. Nagyon jó cimbalmos, csak nem tudunk vele muzsikálni. Kifizettem a gázsiját, a cimbalmos csak a felét fogadta el. Ez volt az utolsó eset, amikor zenészt szereztem. A másik, hogy pénzzel sosem foglalkoztam. Egy zenekarban csak a harmóniákon és a pénzen lehet összeveszni. A klarinétos kolléga a pénztárnokunk 1971 óta.

- Milyen a közérzete ebben a kuszált világban?

- Az elmúlt harminc évet viszonylagos biztonságban, jó szerződésekkel a zsebemben töltöttem. Sokat utaztam, megbecsülték a munkámat. Ezt a hosszú időn át tartó biztonságot ma nem érezhetem. Nemcsak a cigány-, hanem általában az élőzene került veszélybe. A vendéglátósok költségként tekintenek a zenére, ami óriási hiba. Amikor 1967-ben idejöttem, Papp Endre, az igazgató azt mondta: fél tízkor nem tarthatok szünetet, azért, hogy a vendég rendeljen még egy palacsintát vagy egy pohár sört, neki mindegy. Tíz órakor viszont szünet van, Sanyikám, mert jön a színházi közönség, kell az asztal. Ezt hívták stratégiának. Ma csak hányódunk.