HÍRDETÉS


HÍREINK
vissza

Iskolák a határon - Vita a magyarországi romapolitikáról

betűméret csökkentése betűméret növelése
2009 Január 19    Forrás: MNO


Ez a cikk archív

Ha egy népcsoport kultúrájában olyan elemek találhatók, amelyek hosszú ideje akadályozzák a többségi társadalomba való beilleszkedést, akkor ezeket az elemeket nem mitizálni és megőrizni kell, hanem megváltoztatni. A pozitív életprogram átadásának elsődleges terepe pedig az iskola. És mindez nem kevés pénzbe kerül.

Hirdetmény

Egy kereskedelmi televízió rejtett kamerával rögzítette a segélyosztás elmaradhatatlan részévé vált, csaknem tettlegességig fajuló hangoskodást és a kissé távolabb pénzükre váró uzsorásokat. A polgármester jól ismeri választóit, akik néhány kivétellel romák. A segély egy részét ezért visszatartja, hogy maradjon számukra valami a hónap második felére is, ne nyeljen el mindent az uzsorás, a játékgép, a kocsma. Kényszerűség, mondja, de ezzel segít. A hónap közepén házi gyártmányú étkezési utalványt ad, amiért a helyi boltban vásárolnak, esetleg előleget ad, melyet a következő segélyből levon. Vagy kifizeti az áramot, hogy ne kapcsolják ki. Az orvos a receptet egyenesen az önkormányzatnak küldi, ott kiváltják a betegnek; árát levonják a következő segélyből. Míg ez nem így történt, nagyon sok gyerek került kórházba. Ott ingyen jár a gyógyszer.

A riporter kikérte a szociális minisztérium szakállamtitkárának véleményét. Nem jogszerű, sőt alkotmányellenes - mondta az államtitkár. Különösen a gyógyszerellátást nehezményezte, mert az aztán végképp sérti az emberi méltóságot és az önrendelkezési jogot. A segélyt, kardoskodott, mindenkinek joga van úgy elkölteni, ahogy akarja. Szerinte a polgármester, ott, a végeken, kreált egy látszatmegoldást, de a problémák így megoldhatatlanok.

Mindebből egyvalami világosan látszik: a szakállamtitkár doktrinerségből kiválóan teljesít, gyakorlati érzéke, terepismerete viszont közel nulla. Elmarasztal egy olyan helyi vezetőt, aki saját lehetőségein belül úgy-ahogy működőképesen és a legrosszabbtól távol tart egy egész falut, erőfeszítéseit látszatnak nevezi, megoldást kér rajta számon, miközben azt éppen neki kellene produkálnia.

Karácsony előtt mutatták be a sajtónak a cigányság 2007. évi helyzetéről szóló, A gyűlölet célkeresztjében alcímű jelentést. A bemutatón a kötet egyik szerzője és szerkesztője arról beszélt, hogy "a romákat érintő valós társadalompolitikai kérdések racionális megvitatásának esélye kisebb, mint valaha". Szerintük az év emblematikus romaképe az, amelyen a Magyar Gárda egyenruhájában vonuló férfiakkal szemben sétáló tatárszentgyörgyi tízéves cigány lány látható. Csak a vak nem látja: az ő élete a tét - hangsúlyozták. Nos, így valóban kicsi az esély a racionális vitára. Azok a férfiak ugyanis e tízéves cigány lánynak az életükért, hozzátartozóik életéért könyörögnek, hogy ha netán keresztülhajtanának egy romák lakta utcán, és ott valakit vétlenül elütnének, vagy el se ütnének, akkor az áldozat le- és felmenői ne rugdossák őket halálra.

Persze legyártható a "nekünk van okunk félni tőletek, s nem fordítva" álláspont igazolása (ősi recept, erről szólt a Rajk-per is 1949-ben), és ez folyik is gőzerővel. Kétségtelen, hogy a Galgagyörkön, Nyíradonyban, Piricsén, Nagycsécsen és Alsózsolcán elkövetett lőfegyveres-Molotov-koktélos támadások joggal töltik el félelemmel a romákat, de a rasszista indíték valószínűsége egészen minimális, annak viszont fölöttébb nagy, hogy egy ritka mocskos politikai játszma lépéseit látjuk. És a szálakat talán nem is itthonról mozgatják.

A romák útja a rendszerváltásig

Az 1980-1990-es évek fordulója társadalmi és gazdasági rendszerváltásának következtében a romakérdés Magyarország legsúlyosabb - nem "súlyos", nem "az egyik legsúlyosabb", hanem "a legsúlyosabb" - társadalmi és, már középtávon, gazdasági problémájává vált. Az addig sem könnyű, de kezelhetőnek gondolt helyzet elsősorban a foglalkoztatottság nagymértékű (másfél millió munkahely elvesztését jelentő) csökkenése miatt súlyosbodott idáig. A romákat addig tömegesen foglalkoztató hagyományos gyáripar, bányászat, mezőgazdasági termelőszövetkezetek, építőipar stb. tönkrementek, azokat felszámolták. Munkahelyeiket elsőként a munkaerő-piaci hierarchia legalsó lépcsőfokain álló, képzetlen, segéd- és betanított munkát végző cigányok vesztették el. * Ez volt a "modernizáció" ára, senkinek nem okozott meglepetést. Annál meglepőbb volt az a - minden parlamenti párt által egyként osztott - hit, hogy az új, modernizált gazdaság felszívja majd az utcára kerülteket. De ha lett volna is olyan politikai erő, amely az átmenet lassúbb, fokozatosabb, a foglalkoztatás szempontjaira, a munkahelyek megőrzésére is figyelő forgatókönyve mellett érvel, az a kulcsszerepbe került nemzetközi pénzügyi szervezetek és az akkor váltópártnak tűnő Szabad Demokraták Szövetsége masszív ellenzésével találja szemben magát. Ömlött volna a szó "hatalomátmentési kísérlet"-ről, "mucsaiság"-ról - hogy Tamás Gáspár Miklósnak, e párt akkori képviselőjének, ma már a dolgokat igencsak másképp látó filozófusnak korabeli bunkóját idézzem.

A foglalkoztatás 1990-es évek utolsó harmadában megindult bővülése igen csekély maradt, és a romákat nem érintette, körükben a foglalkoztatás tovább zsugorodott. Ezenközben felnőtt egy olyan roma generáció (sőt lassan a második nő fel), amely nem látta dolgozni a szüleit. Hogy mekkora baj van, az a politika számára csak másfél évtized után, a Magyar Gárda megalakulásakor tudatosult, ha egyáltalán tudatosult. Ez volt a politika, a kormányzat által magára hagyott vidék jajkiáltása elsősorban a romló közbiztonságot, a zömében kis értékű, de a mindennapi életet végletesen megkeserítő, azt ellehetetlenítéssel fenyegető, túlnyomórészt romák által elkövetett cselekmények miatt. A problémát fokozza, hogy nem egyszerűen a szegénység kényszeréről (úgynevezett megélhetési bűnözésről), hanem gyakran az uzsora következményéről van szó (mivel a szociális támogatások jelentős része az uzsoráshoz vándorol), vagy egyenesen bűnszervezetek által mozgatott és iparszerűen űzött tevékenységről (terménylopások, fémlopások stb.). Mindezt súlyosbítja, hogy a bűnre elkövetője nem egyéni devianciaként, hanem kultúrájának részeként tekint.

Magyarország a XIX-XX. század fordulóján - a vándorló oláhcigányok képében (mely a cigányság erős kisebbsége volt) - már szembe találta magát ezzel a problémával. A helyzet rosszabb volt a mostaninál. A karavánok fegyverraktárul is szolgáltak; nem volt ritka a tűzpárbaj a csendőrséggel, a meglopott parasztokkal. És egymással.

A romák immár hat évszázada élnek (a történelmi) Magyarország területén, de jelenlétük csupán a XIX. század második felében, utolsó harmadában vált komolyabb problémák okozójává. A gyéren lakott országban nomadizáló életmódjuk ritkán vezetett konfliktushoz a letelepedett lakossággal (nem így tőlünk nyugatabbra), de a népesség növekedése és a művelés alá vett területek kiterjesztése gyökeresen változtatott ezen. Ennek fő oka az volt, hogy a cigányság nem találta meg stabilan a helyét a munkamegosztás rendszerében (mint például az örmények vagy később a zsidók a kereskedelemben). Amit talált, az viszont nagyon törékenynek, esetlegesnek bizonyult, leszámítva a vékony ágnak bizonyuló zenélést. A XIX-XX. század fordulójára például az általuk űzött kismesterségeket jórészt tönkretette a gyáripar versenye. De az igazán nagy baj az volt, hogy a hanyatlást érzékelve képtelenek voltak változtatni, ehelyett többségük visszacsúszott. Beilleszkedési stratégia nélkül maradt a karavánlét, a sátor, lovak és szekerek híján az erdőben félig földbe ásott kunyhó. A cigánytelep, a faluszéli cigánysor, a városszéli putri ehhez képest már konszolidáltságot jelzett.

Pedig a késő feudális korban a cigányok rendelkeztek néhány fontos előnnyel a letelepedett paraszti társadalmakkal szemben, így a hálózatosság, a mozgékonyság, az informáltság ("cigányposta"), széles körű földrajzi ismeretek, a nyelvtudás, a szervezőkészség. A cigányokat eszesnek és ügyesnek mondták, és a magyar népmesében a válogatott cigány legényeket hívták segítségül, ha egy feladattal senki nem boldogult. Hogy mégsem tudtak közel hasonló pályát befutni, mint például a zsidóság, annak számos oka van, közülük a legfontosabbak a kultúrájukban található archaikus, modernizációt akadályozó elemek, amelyektől (eddig legalábbis) megszabadulni csak a cigányságnak hátat fordítva lehetett. Írásbeliség és a közösség fix pontjai nélkül (mint a zsidóknál a rabbi, keresztényeknél a pap, a lelkész, a falu értékrendje) a kultúra megújítása, a modernizációt segítő elemek beemelése, az azt akadályozók kiiktatása nem mehetett végbe. Maradt az, hogy "ilyenek vagyunk, mindig is ilyenek voltunk mi, cigányok". Sok roma és balliberális értelmiségi mindezt nem így szeretné tudni. Az ő vízióik szerint létezett egy roma aranykor, amelyből a környező társadalom több évtizedes, évszázados ármánya juttatta a cigányságot abba a helyzetbe, amelyben ma van. Hol azt kifogásolják, hogy vándorló életmódjuk feladásával a tőlük idegen földművelésre akarták őket késztetni-kényszeríteni - ilyen lehetőségen sváb vagy szlovák parasztok kapva kaptak, több száz kilométerről költöztek, ha költözhettek -, hol azt, kimaradtak a földosztásból, semmit nem kaptak az ősi jussból. Azt mondják, hogy az intoleráns társadalom a cigányok megrendszabályozását követelte, mire az intoleráns törvényhatóságok és a kormányzat rendszabályokat hoztak.

De ez nem így történt. Győr vármegye például, a kiegyezés után elsőként, a "vándorcigány népfaj megtelepítése és polgárosítása" érdekében írt fel a képviselőháznak (1869), két év múlva megyék sokasága kéri a "cigány népfaj községi és társadalmi viszonyainak szabályozását" (1871), a feliratokban hamarosan megjelenik iskoláztatásuk kérése. Az 1880-as évektől a kóborló és elsősorban oláhcigányok letelepítéséről esik szó. Mert letelepedés és iskolázottság nélkül nem lehet integrálódni.

A 1900-es évek első évtizedének közepére a feszültté váló helyzetet a címek változása is jelzi. Szinte az összes törvényhatóság csatlakozott ahhoz a felirathoz, amely törvényhozási intézkedéseket sürget a "vándor cigányhordák (ún. oláhcigányok) garázdálkodásának megfékezése céljából" (1907). Ezt követően már nem letelepítésről, hanem vándorlásuk megakadályozásáról esik szó. De a korabeli Magyarország hibátlan liberális jogállam: akaratuk ellenére sem a cigányokat letelepíteni, sem a községekkel befogadtatni nem lehet, így nagyon kevés történt. Ahol letelepítésük sikeres volt (például Győrben), ott tekintélyes, a törvényhatósággal megállapodó, megállapodását közösségével elfogadtatni tudó vajda volt a kulcsszereplő. De a tévesen értelmezett "szabadságszeretet", a cigány kultúra egyik legfőbb antimodernizációs eleme miatt nem sok ilyen vezető tudott kiemelkedni.

A cigánykaravánok megállítására, az erőszakos letelepítésre később, az első világháború idején érvényes kivételes intézkedések jelentették a jogalapot (1916), de a vándorlás, ha egyre gyengébben is, az 1960-as évek elejéig létezett. A romák tömeges és rendszeres munkavégzésére a szocialista tervgazdaság támasztott először (és utoljára) igényt, amivel a cigányság ráléphetett a felemelkedést jelentő társadalmi létra legalsó fokaira, és lépett is felfelé néhányat. Aztán nem egyszerűen a szocialista rendszer omlott össze, hanem a létra alsó fokai korhadtak el - a szocializmustól függetlenül. Régebben az írni-olvasni tudás, majd a nyolc általános lett a belépő a (kvalifikált) munka világába. Ma az érettségi az. Immár a létra legalsó fokát is csak egy nagy ugrással lehet elérni.

Mítosz helyett modernizáció

Ha a romák helyzetét úgy tárgyaljuk, hogy a modernizációt, illetve kultúrájuk ez ellen ható vonásait állítjuk a középpontba, akkor ezt a balliberális értelmiségiek, köztük sok roma cigányellenességnek vagy egyenesen fajgyűlöletnek minősíti. 2008 elején az igen felkészült, nagy tudású roma értelmiségi, Kállai Ernő kisebbségi ombudsman is ilyen szempontból talált szólni erről egy interjúban, majd "bűnét" (mármint a balliberális értelmiségiek szemében) a monoki önkormányzat "segélyért munkát" rendeletével kapcsolatban kiadott állásfoglalásban használt "szalonrasszista" jelzővel igyekezett jóvátenni. (Pedig Szepessy Zsolt polgármesternél, akit így minősített, kevesen tettek többet a romákért és - fizikai kockázatot is vállalva - az uzsoramaffia ellen.) De hát ki szeretne az alternatív Nobel-díjas, tapasztalatait nemzetközi fejlesztési intézmények szolgálatában szerző Bíró András sorsára jutni, aki a problémát két interjújában (ÉS, 2005/10., 2008/29.) hasonlóan közelítette, és akit ezért Horváth Aladár (ÉS, 2005/14.), majd Zsigó Jenő (Amaro Drom, 2008/8.), a roma ballib elit két erős embere szellemi értelemben valósággal meglincselt?

A ballib értelmiség szerint a romák problémáinak kizárólagos okozója a többségi társadalom, amely kirekeszt, szegregál, diszkriminál, intoleráns, fajgyűlölő, idegenellenes, előítéletes és sztereotípiákban gondolkodik, nem biztosít a romáknak egyenlő esélyt, megfelelő oktatást, egészségügyi ellátást stb., amivel megakadályozza a romák fel/vissza emelkedését. Vagyis lábbal tiporják a cigányok állampolgári jogait, ezért polgárjogi harcot kell folytatniuk, mint folytatott és vitt győzelemre az Egyesült Államokban Martin Luther King az 1960-as évek végén, és lám, négy évtized múlva már fekete elnököt választottak egy olyan országban, ahol csak minden nyolcadik állampolgár fekete! Kecsegtető minta, mert a gyengékért, az elnyomottakért lehet harcba menni, ami egyrészt karbantartja a pozitív önképet ("olyan jó felnézni magamra"), másrészt értik szerte a világon. Csakhogy cigány és nem cigány között nálunk sosem volt tilos a házasság, nem úgy, mint Obama születésekor az USA tagállamainak felében, és nem a roma hallgatók egyetemről való kiűzésének fegyverrel való megakadályozása, hanem egyetemre lasszóval fogásuk jelent(ett) gondot.

És hogy mikor lehet Magyarországnak cigány miniszterelnöke? Bizonyos értelemben már volt. Orbán Viktornak hívják. Nem vér szerint, mint Obama, de az antiviktoriánus suttogó propaganda lejáratási célból ezt emlegette. Hosszú hónapokon át, míg egy új plakát el nem takarta, a lakásomhoz közel eső buszmegálló hirdetőoszlopán öles kézírás tudatta ezt az információt az ott várakozókkal. Aztán lehetetlen nem észrevenni, hogy például a Népszava karikatúráin Orbánt éppen roma rasszjegyek vannak hivatva végtelenül ellenszenvessé tenni az olvasók szemében. Azok szemében, akik ugye - szavakban - a diszkrimináció ellen küzdenek.

Pozitív életprogram

A modernizációs megközelítés azt mondja, hogy az egyes ember egyéni sorsát legnagyobbrészt az dönti el, milyen életprogrammal bocsátják útjára, és azt milyen iskola- vagy tanulástámogatási magatartás támasztja alá (Magyarországon ezt a nézetet Marosán György képviseli erőteljesen); a premodernitás, nagyon leegyszerűsítve, nem tekint túl az életfenntartáson és a reprodukción. Ha ezt a szemléletet valaki otthon, a családban nem kapja meg, akkor igen csekély az esély, hogy - génjeibe kódolt tehetség és szerencsés véletlenek összjátékaként - önmagának teremt majd pozitív életprogramot, amire aztán szűkebb-tágabb környezete gyakran devianciaként, "árulás"-ként tekint.

Fontos hangsúlyozni, hogy a pozitív életprogram nem függ a szülők anyagi helyzetétől, szegény és módos család ugyanazt adhatja, csak utóbbi erőteljesebb eszközökkel képes azt segíteni. Az iskola feladata, hogy e téren a szegények hátrányát csökkentse, az esélyeket közelítse.

A balliberális megközelítés - ellentétben a modernizációssal - nem tud e kiindulási alapról. Ez számára tabu. A magyarázat csak és kizárólag a szegénység és a többségi társadalom "bűnei". De képtelen elviselni annak lélektani terhét - és ezt a roma értelmiség esetén értem, ha el nem is fogadom -, hogy a romák társadalmi felemelkedésének legfőbb akadályai azok a roma szülők, akik nem adnak pozitív életprogramot gyerekeiknek, és nem támogatják az iskolát, a tanulást. (Ez minimálisan a gyermek időben való felkeltését és iskolába küldését, ellógása esetén megszidását jelenti.) Az "eredmény": motiválatlan, tanítóival-tanáraival szemben agresszív gyerek. Ez az agresszivitás pedig reakció arra, hogy őt egy rejtélyes hatalom parancsára értelmetlen dolgokra kényszerítik, holott e nélkül is lehet majd "segélyes", kaphat majd "szocpolt", most meg kellemesebben is töltheti az időt, mint az iskolapadban stb.

Mindezek alapján világos, hogy miért téveszt célt a "szegregált oktatás" elleni küzdelem. A nem roma szülők nem a roma gyerekek roma származása miatt viszik el gyermekeiket az iskolából - (a ballib értelmiség csak a romaságot szeretné indokul tudni) hovatovább a gyermekeiknek felemelkedést kereső roma szülők ugyanezt teszik (a logika itt máris kibicsaklik, hacsak nem kreálják meg a romafaj-gyűlölő roma kategóriáját) -, hanem a motiválatlan és agresszív, a tanítást ellehetetlenítők elől menekülnek. Mohácsi Erzsébet és az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány eddig messze kerülte a kulcskérdést, hogy miképp lehet elérni, hogy a roma szülők adjanak esélyt saját gyermekeiknek, és tanáccsal és technikai segítséggel se szolgált, hogy óraközi szünetekben miképp kell elállni az iskola kijáratait, hogy a roma gyerekek kiszökésükkel ne fosszák meg magukat az esélytől. Nem túlzás, hogy néhány város, például a szocialista vezetésű Miskolc, az "alapítványi ellenszél" ellenére is egy évtizeddel jár a kormányzati oktatáspolitika előtt (Magyar Nemzet, 2008. december 9.). Hódmezővásárhely sajátos helyzete miatt rossz ellenpélda, de e sajátos helyzet még a polgármesterben sem tudatosult (Magyar Nemzet, 2008. december 23.), pedig ehhez elegendő lett volna a média Miskolcról címzett híradásait figyelemmel kísérnie, és azokat összevetnie szűkebb pátriája viszonyaival. Mindez csupán azt jelenti, hogy ami egyik helyen előrelépés, az a másik helyen zsákutca. És aki univerzális receptekben gondolkodik, az az esetek többségében zsákutcába jut.

Épp ahogy a marxisták is jobbá akarták tenni a világot, bírálták a kapitalizmust, és abban sok minden volt megszívlelendő és hasznosítható, ajánlott receptjük viszont jó felismeréseiket is pokollá tette.

Romák felzárkóztatása - a járható út

A romák társadalmi felzárkóztatását célzó program kulcseleme kultúrájuk archaikus - a modernizációjukat akadályozó - elemeinek kiiktatása, helyükre modernizációjukat szolgáló elemek bevitele és megerősítése, elsősorban is annak, hogy az emberi élet iránytűje pozitív életprogram legyen, amelyet csak iskolán-tanuláson keresztül lehet megvalósítani. Legyünk tisztában azzal, hogy ez a romák egy részének ellenében, de a másik részével szövetségben hajtandó végre. Szövetségre kell lépni azokkal a roma politikusokkal és értelmiségiekkel, akik a roma modernizáció érdekében hajlandóak tevőleges szerepet játszani. Ennek érdekében és ilyen irányban reformálandó a jelenlegi formájában problémás roma kisebbségi önkormányzati rendszer is. A szövetségért cserébe a mindenkori kormányzatnak, a politikának biztosítania kell, hogy a program végrehajtása ne ütközzön pénzügyi akadályba. Nyilvánvaló, hogy erre csak akkor van reális esély, ha a két nagy párt a roma integráció ügyét nem tekinti politikai csatatérnek, még akkor sem, ha egyébként minden más csatatéren változatlan hevességgel vívják is háborúikat.

A két nagy pártnak legalább két évtizedre szóló egyezséget kell kötnie, amely tartalmazná, hogy ebben a kérdésben akkor is egyeztetnek, és pártelnöki szinten, ha másban szóba sem állnak egymással. Például a választási kampány során, már 2010-ben a roma közönségnek szánt rendezvényeiket közösen tartják, demonstrálandó e részpolitikában egységüket és elkötelezettségüket. A két nagy párt összefogása különösen azért szükséges, mert enélkül képtelenség előteremteni a roma integrációhoz szükséges forrásokat. Ne legyen senkinek illúziója: ehhez hatalmas (és nem szélbe szórt) források szükségesek. Amikor a ballib értelmiség a többségi társadalom "bűnei"-t nevezi meg a romák helyzetének szinte kizárólagos okául, akkor egyúttal azt is mondja, hogy a romák integrációja nem kerül pluszpénzbe, csupán csak a többségi társadalmat, a középosztályt kell "átnevelni". Ez a Mária Terézia kori módi: életünket és vérünket, de adónkat nem! Aki azt mondja, hogy versenyképességünk növelése érdekében adót kell csökkentenünk (értsd: a profitokat adminisztratív eszközökkel növelni kell), az egyúttal azt is mondja, hogy a romák integrációjára költött pénzek csökkentik a versenyképességet. A tőke rövid távú érdekeivel szemben a politikának az ország hosszú távú érdekeire figyelemmel kell cselekednie.

A modernizáció gyorsítása érdekében társadalompolitikai paradigmaváltást kell végrehajtani és következetesen érvényesíteni. A jelenleg hatályban lévő dogma "egyoldalúan az állam (a tágabb politikai közösség) szociális felelősségéről és kötelezettségeiről beszél", "az ösztönzési probléma puszta létének emlegetését is ördögi, érzéketlen mesterkedésnek tekint"-i (Tóth István György, ÉS, 2008/28.). Az új paradigmát a szerződéses szemlélet beemelése, a valamit valamiért elvének alkalmazása jelentené. Nem igaz, hogy értelmes előbbit baloldali, utóbbit jobboldali álláspontnak nevezni. Tegyük világossá: aki - tágabb értelemben véve - nem dolgozik, az ne is egyék! A meleg teán és ingyenlevesen kívül a közösségtől másra ne számítson! Ám a cél nem az állam kiadásainak csökkentése, hanem az együttműködésre ösztönzés.

A társadalmi felemelkedés kulcsa az oktatási-pedagógiai rendszer az óvodától (sőt bölcsődétől) az egyetemi-főiskolai kollégiumokig. Ez többről szól, mint jó oktatás és nevelés, és ez az igazi pedagógiai kihívás: a roma (és nem csak roma) fiatalok pozitív életprogramra való "rákattintása". Ez olyan oktatási rendszert igényel, mely szinte a születéstől a pályakezdésig folyamatos, hézagmentes - a gyógyításból véve a műszót - esetmenedzsmentre képes. Kezdetnek nem kevesebb, mint százezer kollégiumi férőhely létesítését kell kitűzni, ahhoz folyamatos finanszírozást rendelni. Nem mai értelemben vett roma-nem roma deszegregáció erőszakolására van szükség, hanem a kérdés oktatási-pedagógiai eszközökkel történő értelmetlenné tételére. Az állam ne az önkormányzatokkal viaskodjon, hanem hozzon létre saját intézményrendszert. Egy településen megférhet egymás mellett az állami és önkormányzati óvoda, általános és középiskola stb. Az oktatási kerekasztal által készített zöld könyv - a ballib máz levakarása után - jó kiindulópontul szolgál.

A roma felzárkóztatás kulcseleme az oktatás, az erőforrásokat erre kell koncentrálni. A foglalkoztatás ehhez képest másodlagos. Az idősebb romák esetén ez már szinte reménytelen (ezt kevesek egyikeként Kállai Ernő meri kimondani). A foglalkoztatásban a fiatalabbakra, a szülők generációjára kell koncentrálni, mert ezzel támogatható leginkább a gyermekek mobilitása. A gyermekek kemény versenygazdaságba érkeznek, saját lábukon kell megállniuk, de a szülők foglalkoztatásának szervezésében az állam tevőleges szerepe nem nélkülözhető.

Németh György cikke a Magyar Nemzet Hétvégi magazinjában jelent meg. Írását a szerkesztőség vitaindítónak szánta.



Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2019 Szeptember   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • Új jelentés szedi szét Járóka Lívia állításait a magyarországi romák helyzetéről

  • Németh Zsolt: az európai történelem és a cigányság története szervesen összekapcsolódik

  • Budapest Ritmo - Idén a roma kultúra áll a középpontban

  • Roma Pride 2018: “Te is a nemzet része vagy!”

  • Roma Büszkeség Napja -„Egyformán vagyunk emberek”



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt