A cigányság problémái és azokból adódó igények, valamint az egyház célkitűzései és lehetőségei, több ponton is egymásra lelhetnek.
A cigányság problémái és azokból adódó igények, valamint az egyház célkitűzései és lehetőségei, több ponton is egymásra lelhetnek. Ilyen például a leszakadó rétegek iskolázatlansága, munkanélkülisége szemben az egyház által nyújtott roma gyermekek alternatív tanítási módszereivel. Ugyanilyen a kirekesztés, közösséghez tarozás vágya, a nemzeti kisebbségi - és valós kisebbségi lét, illetve az egyház részéről a vallás, erős erkölcsi támasz vagy a szociális nevelés. Ehhez képest mégis kevés, a cigány közösség és a helyi plébános formális kapcsolatán túl mutató, cigányokat megszólító, valódi lelkipásztori kezdeményezés.
Ennek te miben látod az okát?
Én ellenkeznék veled. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtti állapotot idéz, amit felvázoltál. Valóban, akkoriban az egyház nem foglalt állást mellettünk, mintha elfelejtett volna bennünket. Ebben mi, cigányok is hibásak vagyunk, mert mi is eltávolodtunk az egyháztól. Mi úgy tekintettünk és tekintünk az egyházra, mint egy piacra. Például, kereszteld meg a gyerekünket, ám a keresztséggel járó kötelezettségeket nem vállaljuk fel. Épp a keresztény célokat nem teljesíti a szülő, vagyis hogy hitben nevelje gyermekét.
Tehát a lehetőségek és az igények szerinted azért nem kapcsolódnak, mert a cigány szülő nem teljesíti kötelességét az egyház felé?
A szentségeket, az igaz gyöngyöket nem dobálhatjuk a sertések elé. A cigány szülő azt mondja: mit akar tőlem az egyház? Hát nekem kultúrám van, meg identitásom, megfizetem, ő meg adja meg nekem a keresztség szentségét. Hát nem erről szól. A szentségeket nem így szolgáltatjuk ki. Vagy egy másik eset: meghalt valaki a családból és a temetés alkalmával majd mi cigányok, megmondjuk, hogy milyen liturgiát csapjon a pap. Úgy látom, hogy sok cigány testvérünk nem akarja felismerni, azt az anyai gondoskodást, amit az egyház nyújtani tud.
Probléma az is, hogy kevés a pap és leginkább azokkal tud foglalkozni, akik elmennek hozzá. Arra nincs elég energia, hogy kimenjen a cigányokhoz. Pedig hát így tudnának megszólítani bennünket, cigányokat. Ám most azt látom, és azt tapasztaltam meg az egyház részéről, hogy eljött hozzánk, végre.
Te benned, gyermekkorodban mikén támadt arra igény, hogy mondjuk hitoktatásra, járj?
Anyuka és apu nem engedtek, de én elszaladtam. Kijárt hozzánk, a cigány táborba a Marcsi néni, egy magyar asszony. Osztogatta a szegényebb cigánygyerekeknek a kenyeret, vasárnap, és amikor épp szabadideje támadt a munkája mellett, akkor hirdette az igét a padokon, a ház előtti kőhalmokon. Ahol éppen le tudott a gyerekekkel ülni, vagy állni. A mi életünkből nagyon hiányzik, hogy nekünk nem olvasnak mesét. Én, ha hazaértem az iskolából, akkor nem tanultak velem. Mondták szüleim, hogy etessem meg a jószágot, gyomláljam ki a gazt. A nevelés valahol hiányzott számomra. A Marcsa néni meséket mondott és képeket is mutatott. Én meg tátott szájjal hallgattam. A mi szentünk Marcsa néni, az a magyar asszony.
Ma, a hangzatos integráció ellenére, a cigány-magyar együttélés kapcsán leginkább a két fél különbözőségeire tevődik a hangsúly, szándékkal elterelve így a figyelmet - az egyébként sikeres integrációhoz elengedhetetlen fontosságú - kapcsolódási pontokról, mint az azonos történelmi eseményekből eredeztethető közös sorstudat vagy a magyar kulturális kinccsé vált cigány értékek. Szintén ilyen, társadalmi integrációt megalapozó kapcsolódási pont lehetne az is, hogy a cigányok kétharmada római katolikus vallású. Ennek ellenére tagjai nem járnak rendszeresen templomba és a cigány gyermekek döntő többsége, kimarad a hitoktatásból. Miért nem tesz ennek ellen eleget az Egyház szerinted?
Ezt a politika teszi. Nagy plénumok előtt úgy tesznek, mintha megvédenék a cigányokat és közben pont az ellenkezője sikerül, vagyis ellenségeskedést szül ez a védelembe vétel. Az egyház egyébként közeledik, és nagy lépéseket tesz meg. Európai konferenciákat szerveznek erről, a Vatikánban tavaly szintén volt ebben a témában konferencia. A püspöki karnak van külön megbízottja, aki a cigány üggyel foglalkozik. Dúl Géza atya személyében. Magyarországon például elég szép számmal vannak cigány papok, ám a többsége nem ismeri el, hogy cigány, sőt tagadja. Nagyon sokat dolgozik az egyház, de mi, cigány egyházi személyek nagyon kevesen vagyunk. Én nem érzem úgy, hogy az egyház ne tenné meg a szükséges lépéseket.
A cigánypasztoráció keretein belül szolgáltatott segítő tevékenység, hasonlóképp a cigány kisebbségi önkormányzatokhoz, kitűzött feladata ellenére, leginkább a szociális segélyezésre korlátozódik egyelőre. Milyen gyakori vagy menyire ritka hogy az egyház hitében öntudatos cigány embereket von be ebbe a munkába, más szóval cigány testvéreket missziónál?
Teljes egészében ez a célja a cigánypasztorációnak. De mint mondtam, mi cigányok bizalmatlanok vagyunk ezzel kapcsolatosan. Ki kell, hogy nőjön egy olyan réteg a cigányságon belül, akik írni - olvasni tudnak rendesen. Vannak olyanok, akik szívesen erősítenék más társaikban a hitet, ám nincs hozzá képzettségük. Ezeknek, az embereknek nincsen célja, csak hirtelen megragadja valami, de nem tudja rendesen kifejteni, elmagyarázni, mert nincs kellő ismerete. Ha olvasni tudna, a látóköre szélesedne, és tudná képezni magát, így viszont megreked egy szinten. Az egyház is szűkében van a cigány hitoktatókban, szerzetes testvérekben, papokban.
Mi a különbség a cigányokat megszólító helyi lelkipásztori illetve, a többségi társadalom tagjaival folytatott tevékenység között?
Bennünket, cigányokat, nagyon nehéz megközelíteni. Nem lehet rögtön misézni, hanem emberi alapokkal kell kezdeni. Először empatikus síkon kell kapcsolatot teremteni a cigányokkal. Például, aki cigánypasztorációval foglalkozik, mennyen el, és játsszon a gyerekekkel, olvasson nekik mesét, egyszóval keltsen bizalmat. Bennünk, cigányokban ugyanolyan előítéletek vannak: mit akar ez? Dobálózik a Bibliával én, meg nem tudok a gyerekemnek enni adni! Hagyjon már békén! Minket meg kell tanítani, írni, olvasni! Nagyon szűk a látókörünk: legyen ennünk és elkeseredettek is, vagyunk. Ki kéne nyílnunk, és akkor a világ is, kitárulna előttünk! A cigánypasztorációban, sok esetben azt látom, hogy a szülőket kell helyettesíteni. Mert azt hiszik sokan, hogy megadják a gyermekeiknek az ételt és az italt, és akkor le is van tudva, ezzel szereti. Öleld meg őket! Miután bizalmat keltett a pap, utána mondhatja, hogy így szeret téged Jézus! Innen elkezdheti a pap, mondhatja, hogy jöjjenek és vegyék magukhoz Istent. Eddig el kell jutnunk. Azt hiszem, ezzel nem foglalkozik a magyar lelkipásztori tevékenység.
A keresztény nevelés a történelem során többször bizonyította, hogy közvetett formában ugyan, de elősegítette a leszakadó réteg gyermekeinek integrációját. Gondolok itt Néri Szent Fülöp vagy Don Bosco munkásságára. A tevékenységük, akár a hátrányos helyzetű gyermekek körében folytatott mai modern pedagógiai kezdeményezéseknek is megfelelnek. A nevelés alapja a vallás, az értelmi nevelést megelőzi az erkölcsi tanítás. A gyermekek számára jó példaként szolgálnak az egyházi szereplők. A nevelésük a helyi társadalmi lehetőségeknek felel meg, másrészt pedig a gyermekek adottságainak. A nevelő és a növendék kapcsolatát a feltétlen szeretet határozza meg, az iskolai légkör pedig barátságos, mélyen emberséges. Ma épp ezek a meghatározó tényezők hiányoznak a közoktatásból. Te hogy látod ezt a kérdéskört?
A szülőhelyem példájával tudok leginkább erre a kérdésre válaszolni. Visken a Közösségi Házban a cigány gyerekek négy évet járnak iskolába, s utána kerülnek az ukrán iskolába. Amikor ide kerülnek, azt sem tudják, hogy mi az a papír, mi az a ceruza, és azt sem tudják, hogy miként kell használni. A gyerekek úgy találkoznak a papírral, mintha csak csomagolásra lehetne használni. Don Bosco és Néri Szent Fülöp is ezt tették, hogy gyertek hozzánk, mi szeretünk, és utána adtak a gyerekek kezébe ceruzát. Idővel. Én ukrán és magyar gyerekek között nőttem fel, nagyon jó barátaim voltak. Nekem nem volt meg sok mindenem, mint a gazdag gyerekeknek, de úgy megvolt, hogy tudtam velük játszani. Ha nekem lett volna meg egyedül az a játék, akkor nem tudtam volna vele játszani.
Négy év elég ahhoz, hogy ezeket, a gyermekeket olyan szintre fejlesszék, hogy utána automatikusan mehetnek a normál közoktatási intézménybe?
Igen. Csak a cigányok kicsinyessége, hogy sok cigány gyerek nem megy tovább iskolába. Megelégednek azzal, hogy tudnak írni és olvasni, és kész. A szülők sem mutatnak hajlandóságot, hogy ösztönözzék gyermekeiket a továbbtanulásra. Az biztos, hogy a négy év alatt meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogy ne érezzék magukat butának, legyen önbizalmunk.
Nem lehet, hogy félnek saját közegükből kimozdulni?
Nem hiszem.
Van valamilyen különleges pedagógiai módszer ott az iskolában?
Kevesebben vannak az imaházban, legfeljebb tizenketten. Ott a tanárnő játékosan adja elő a tananyagot, lerajzoltatja a betűket, elmeséli a betűt. Több idejük és szabadságuk van tanulni a gyerekeknek. Nem frusztrálja őket, ha koszos a csizmájuk. Nem nézik le egymást a többségi és a kisebbségi gyerekek. Elmehet nagy csizmába, nagyobb kabátba, koszosan, legfeljebb a tanár ott megmosdatja. Itt az is megoldható, hogy ha a szülők ráhagyják a nagyobb gyermekekre a kisebbeket, eljönnek velük az iskolába, mert van egy másik terem, ahol elvannak a kisebbek és a nagyobbak, és így tudnak tanulni.
E tanévtől kezdve az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium Bajnán, esti gimnázium beindítását kezdte a helyi plébános és a szintén helyi cigány kisebbségi önkormányzattal karöltve. A diákok fele a cigány kisebbséghez tartozik, ami egy gimnáziumi osztályban sajnálatosan igen rendhagyó. Erről mi a véleményed?
Ennek nagyon örülök, és ez egy nagyon nagy élmény számomra, hiszen voltam közöttük. Láttam azt az érdeklődő szemeket, füleket. Örül a szívem, lelkem, mindenem, látom, hogy ilyen van: igényük van ilyenre. Meghatott az egész, látni. Irigykedve nézetem a bajnai diákokat, hogy ilyen lehetőségük van a tanulásra. Sok helyre kéne ilyen lehetőség, és ilyen érdeklődő emberek, mint amilyeneket ott láttam. Ilyen összefogással, ilyen esti gimnáziumok kellenének mindenhova, ami megerősítene bennünket, cigányokat öntudatunkban, önazonosságunkban, emberi méltóságunkban. Azt hiszem, hogy ebben van az egyháznak is feladata, hogy a cigányok lelkükben megerősödjenek és ne a túlélésre, rendezkedjenek be, hanem az életre.
Ha egy teremnyi hátrányos helyzetű, telepi viszonyok között tengődő, motiválatlan, iskolákból kimaradó éhes gyermek megvigasztalására és reménykeltésére megerősítő szavakat kéne mondanod így karácsony környékén, mivel erősítenéd meg bennük a hitet?
Jaj, Istenem. Vinnék nekik valami csámcsogni valót, biztos vinnék szaloncukrot, kérdezgetném őket a tanulásról, megköszönném nekik az éneküket, mert biztos énekelnének nekem. Mondanám nekik: milyen jó, hogy így együtt vagytok. Milyen nagy kincsek vagytok, hiszen sok ember értetek és nektek dolgozik. Nagyon - nagyon szeretlek titeket. Kérlek titeket, hogy ne hagyjátok magatokat nem szeretni! Az Úr Jézus mindnyájunkért meghalt, és értünk is született meg. Főleg jászolban, a legszegényebb körülmények között, tehát velünk veszi fel az életstílust. Örüljetek, hogy az Úr Isten minket szeret a legjobban, a fiát is a legszerényebb körülmények, közé küldte. Megkérdezném Jézust, hogy hol születtél, azt mondaná, hogy kórházban, melegben, szép ágyban? Nem. Ólban, jászolban, hidegben, koszban született. Õ még szegényebb volt, mint mi valaha is. És mit hirdet nekünk? Hogy kövessetek engem! Gyertek utánam! Értetek születtem meg ide, a legrosszabb körülmények közé. Van reményünk, értünk születte meg, nálunk, a legszegényebbek közt. Ennél nagyobb öröm nem is létezhet, hogy valaki értünk megszületett. Ezért nekünk hűségesnek kell lennünk. Válaszolnunk kell erre a szeretetre! Merjünk válaszolni erre a szeretetre, amit az Atya küldött Jézus Krisztus személyében! Ekkor válik a legszegényebb a leggazdagabbá.
