Egy budapesti önkormányzatnak, a hetedik kerületi Erzsébetvárosnak immáron harmadik hónapja saját, tizenkét tagú cigány zenekara van.

A pesti Erzsébetvárosban, ha albérlőit nem számítjuk, akkor mintegy hatvanezer ember él. Ebből tíz-tizenkétezer a roma, közülük durván ezer a zenész. A zenészeknek a fele hivatásos, a hivatásosaknak körülbelül a húsz-huszonöt százaléka előadóművészi engedéllyel rendelkezik. A száz-kétszáz roma előadóművész nagy része munkanélküli.
 
-Az nem kifejezés - mondja Szénási Sándor a Magyar Köztársaság arany érdemrenddel kitüntetett közhasznú munkása -, hogy mennyire megalázó így zenélni. És nem kifejezés, hogy mekkora öröm, ha egy kerület a roma muzsikusait így segíti. Mert ha egy szűkebb közegben, ott, ahol az ember él, a munkából kiesik, akkor a környezet még visszamentheti. De ha egy egész közeg majd' minden tagja munkanélkülivé válik...
 
-Az ötvenes-hatvanas években játszódott le valami ehhez hasonló - mondja Szénási Ferenc zeneesztéta, zenetörténész, az erzsébetvárosi polgármester egyik tanácsadója.- Akkoriban üzemek és gyárak alapítottak művészegyüttest, zenekart, most meg a kerületek mentik így a saját cigány zenészeiket.

- Hogy közhasznú legyen a zenekar, az Kaczvinszky Barbara ötlete volt, nekem meg jó másfél évembe került, mire sikerült, és az Erzsébetvárosi Cigány Zenekar megalakult. Eredetileg - mondja Farkas Jenő az erzsébetvárosi roma kisebbségi önkormányzat elnöke - húsz fős zenekart szerettünk volna, aztán örültünk a tizenkét fősnek is. Hogy egy nagybőgős, egy csellós, egy brácsás, egy klarinétos, egy cimbalmos és hét hegedűs közhasznú munkásként minimálbért kap. 62 500 forintot egy teljes éven át.

-Most ez a lehetőség - mondja a Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Burai Sándor.- Már ötödik éve, hogy nem játszom a Száz tagú cigány zenekarban. Azóta csak alkalmi fellépések vannak, s ha azt kérik, hát mi, cigányok, szalon-, vagy sramlizenét játszunk.

-A konzervatórium hegedű szakán végeztem - mondja Lendvai Ferenc elsőhegedűs.- Huszonkilenc éves vagyok, állásom huszonnégy éves koromig volt. Zenész család a miénk, édesanyám zongorista, anyám édesapja nagybőgős volt, az ő édesapja meg karmester és zeneszerző. Tizenöt éves koromban már saját zenekarom volt, velük játszottam éttermekben, szállodákban. A '97-es vonópárbajt megnyertem, a '98-asnak a második helyezettje lettem. Nem arra neveltek, hogy közhasznú munkásként zenéljek, de talán egy év múlva a tagok egy része megint képes lesz arra, hogy zenekart alapítson.

-Én vagyok a cimbalmos. A Szőke Sándor. Cimbalmos volt az apám, a nagyapám is, és hál' istennek én is ezt találtam el. Bejelentett munkaviszonyom '92-'93-ig volt. Tagja vagyok a Száz tagú cigány zenekarnak, de mivel azt az állam nem támogatja, a próbákért a zenekar nem tud fizetni. A munkáim nagy része ilyen. Alkalomszerű. A megbízók szerint túl sok a járulék.

-A rendszerváltásig nem volt semmi baj. De ' 90-ben - magyarázza Sárközi Tibor csellista - mintha számunkra a rolót lehúzták volna; a szállodaiparban leépítések kezdődtek -tizenöt éve nincs bejelentett munkahelyem.

-A rendszerváltás Japánban ért. Ott zenéltünk a fiammal. Mikorra hazaértünk -mondja Ruszó István nagybőgős - a zenekarok már felbomlottak, az impresszárió-irodák pedig maszek kézbe kerültek. A felhalmozott tartalékaim mára elfogytak, ötvenöt évesen mindössze tizenöt bejelentett évem van, a nyugdíjjogosultsághoz még öt közhasznú év kellene...

-Három éve, hogy a hangszeremhez hozzá sem nyúltam. Zenélés helyett- mondja Reményi Géza prímás - vásároztam. Hogy megéljünk,vidéki búcsúkban perecet és édességet árultam...

Tavaly december eleje óta az erzsébetvárosi roma kisebbségi önkormányzat helyiségében tizenkét közhasznú munkás: egy nagybőgős, egy csellós, egy brácsás, egy klarinétos, egy cimbalmos és hét hegedűs naponta gyakorol. Öltönyben, nyakkendőben. Hírük már van, akkora, hogy most meg Csepel önkormányzata gondolkodik azon, nekik is kéne egy saját cigány zenekar.