Múlt héten nyílt kiállítása Szentandrássy Istvánnak, a kortárs roma festészet emblematikus alakjának a budapesti Esély Galériában.

- Létezik-e manapság olyan, mint roma festészet?

- Nem szeretek semmilyen beskatulyázást, különösen nem szeretem az etnikai jellegű matricázást. Nem csak azért, mert könnyen bélyeggé válik, hanem mert a művészet szempontjából nincs is semmi mondanivalója. Minden nép hord magábban színeket, formákat, meséket, mítoszokat.Cigány emberként természetesen elsősorban a cigányok kollektív emlékeiből merítek. Mint ahogyan az olasz reneszánszt is az olaszok csinálták, a roma festészetet pedig a romák. Ilyen értelemben létezik etnikai hovatartartozás a művészetben is. De az olasz reneszánszból sem az olasz a hangsúlyos. Szeretném, ha a roma festészetben nem valami kuriózumot látnank az emberek, hanem saját magukat. Romák és nem romák egyaránt. Arra a kérdésre, hogy kinek festek, már nem nehéz válaszolni. A két éves fiamanak. Aki már rendkívül intenzíven részt vesz az alkotói munkában. Emlékeztet, figyelmeztet, belenyúl. Õ még mindent tud a világról, amit mi már elfelejttünk.

- Hogyan lett egy nehéz sorsú állami gondozottból festő a hetvenes években?

- Kertészként dolgoztam a Főkertnél. Huszonkét éves voltam, verseket, drámákat írtam, nem is tudtam, hogy tudok rajzolni. Szerettem gyerekkel foglalkozni, ezért hívott meg egy roma nyelvű olvasótáborba az egyik barátom. Ez volt az a tábor, amelyet Choli Daróczi József hozott létre, akkor forradalmi tettként, nagy bortányt keltve. Azért lehettem festő, mert volt Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Kovács József(Hontalan) és leginkább, mert volt Péli Tamás. Õ volt a mesterem, meg a reneszánsz festők. Olyan kohéziós erejük volt ezeknek az emberek, amelyet ma hiába keresnénk. S az akkori magyar értelmiség is rendkívül befogadó volt. A legszebb cigány verseket én magyarul olvastam, Nagy László fordításában. Rendkívül jól esne, ha a magyar irodalmárok nagyobb tisztelettel és szeretettel őriznék a magyar kultúra azon részét, melyet a cigányság alkotott. Mi, romák és nem romák nem tudjuk minden nap ugyanazokat a falakat felépíteni, amit olykor megbocsájtható ügyetlenséggel, olykor megbocsájthatatlan brutalitással döntenek le. Nem vagyunk Kőműves Kelemenek. De az amúgy is ballada, mi pedig a valóságban akarunk boldogulni.

- Amikor a falak lerombolásáról beszél, a politikára gondol?

- Nem akarok politizálni. A nagy szellemű embereket hiányolom. Nem csak a romák életében, hanem a magyar közéletből is hiányoznak a Széchenyi Istvánok, Deák Ferencek. Ma kik vannak? Szivárvány emberek!

- A művészet segítheti a romák felemelkedését?

- A cigányságot a mindennapi gazdasági nyomor megbénítja. Elveszi tőlük a legelemibb emberi méltóságot. Egyébként a nem romák milliói is hasonó helyzetben élnek. Ami mindkét nép számára életveszélyes. Egyelőre nem jutottunk el a kéznyújtásig. Illetve van valamiféle abszurd kéznyújtás, ami azonban inkább kézcsókra degradálná a cigányságot.

- Nincs állandó kiállítása a roma művészetnek, roma kultúrának. Szükség volna rá?

- Nézze, ha egy ember elmegy például Mexikóba, megtalálja azokat a múzeumokat, ahol Mexikó kultúráját megismerheti. Abban az elvárásban, hogy láthatóvá, megismerhetővé, kutathatóvá váljék idehaza a cigány kultúra nem hiszem, hogy valami eltúlzott igény volna. Legalább tíz év és kétszáz millió forint kellene hozzá - mondom ezt én, aki nem értek hozzá - hogy létrejöjjön egy múzeum. De, boldogok lehetnénk, ha a rendszetrváltás óta eltelt tizenöt év legalább arra elég lett volna, hogy egy roma alkotók számára bemutatkozási lehetőséget nyújtó - professzionálisan működő - galéria létrejött volna.