Magyarországon, színházi berkekben nem hallani diszkriminációról. Ha van is, arról senki nem beszél szívesen, mindenki félti a pozícióját, a szerződését, bármit, amit el lehet veszíteni.

- Jelenleg épp egy olyan darabban játszik - Genet: Négerek -, amelyben domináns, hogy roma. Létezik olyan kategória, hogy roma színész?

- Nyilvánvalóan létezik, bár nem nagyon tartom örvendetes dolognak. A színházban persze szempont, hogy hogyan nézel ki, én nem tudom letagadni - nem is szeretném -, hogy roma vagyok. Minden, a kérdést érintő felkérésénél elgondolkodom azon, hogy csak azért kapom-e meg a szerepet, mert roma vagyok, vagy mert a rendező látott már valahol és tetszett neki. A Négereknél is bennem volt a félelem, de a rendező Balázs Zolin már az első percben látszott, hogy megdönthetetlen a koncepciója, és egy nagyon aktuális dologról van szó. Úgy gondolom, az, hogy hogyan reagálja le valaki, hogy roma vagy, elsődlegesen intelligencia kérdése. Persze a színházban sem mindenki rendelkezik megfelelő IQ-hányadossal.

- A színház belső körére - színészekre, rendezőkre - vagy a kritikára gondol?

- Az egészre. Nézze meg a Négerek kapcsán a kritikákat. A legtöbb kritikus félamatőrnek nevezi a darabban játszó roma színészeket, holott a csapatból szinte mindenki végzett színiiskolát. Sajnos azt kell mondanom, hogy tendenciózus ebben az országban az a hiedelem, hogy egy cigány nem lehet teljes értékű színész, s működik az az előítélet, hogy nyilván nem vagyunk elég képzettek.

- Az előbb azt mondta, nem jó, hogy létezik a roma színész kategóriája. Ezek szerint az, amivel foglalkozik, mégiscsak összefügg a romasággal.

- Én egy színész szeretnék lenni, aki mondjuk feldolgozza a roma monda- és mesevilágot, nem pedig roma színész, aki csak ezzel foglalkozhat, mert másban már nem állja meg a helyét. A mai színházban tombol a fantáziátlanság, senki sem mer semmi olyat vállalni, amiben rizikó van. Ha - tegyük fel - a Rómeó és Júliában a rendező egy cigány fiúra osztaná a főszerepet, abban is sokan csak politikai töltést látnának. A színház eléggé szubjektív szakma, így senkinek sem kell különösebben indokolnia a döntéseit, egy rendezőn sem lehet számon kérni, hogy miért nem alkalmaz roma színészeket. Tendenciózus, hogy mindig olyan szerepeket kapunk - ha kapunk -, ahol romát kell játszani vagy valamilyen etnikumot. Ezzel persze nem lenne baj, ha lenne átjárás, ha nem csak karakterszínészként lenne a legtöbb roma aposztrofálva.

- Miben nyilvánul meg, hogy karakterszínészként kezelnek?

- Többnyire burkoltan. Például Miskolcon egyszer felvételt hirdetett a helyi színház. Esetlegesen kerültem be a kétfordulós meghallgatásra, és be is jutottam a második fordulóba, három nem roma pályakezdővel együtt. Kettejüket elküldték, a harmadikat felvették a karba, nekem pedig azt mondta az igazgató, hogy "belőled már van egy", és ezzel küldött el. Hónapokkal később találkoztam egy szintén cigány kollégával, aki a miskolci színháznál volt akkoriban, s akkor értelmet nyert az igazgató kijelentése. A magyar színházakban uralkodó az a mentalitás, hogy cigányból egy éppen elég, kettő már sok lenne.

- Az ön korosztályában nem jelenik meg az a kétségbeesett törekvés az asszimilációra, mint ami az előző roma értelmiségi generációkat jellemezte?

- Minden roma értelmiségi szembesül ezzel a kérdéssel, és mindenki másképp dolgozza fel. Sokan szégyellik a romaságukat, sokan tüntetnek vele, a legtöbben azonban tudomásul veszik. A mi generációnk már tudja kezelni a romaságát, persze nyílván asszimilálódni is próbálunk. Romának lenni olyan dolog, ami nem maradhat észrevétlen, legalábbis előbb-utóbb mindenkinek az életében előkerül. Magyarországon ugyanis a rasszizmus és az előítélet nem a szélsőjobbos rendezvényeken vagy a neonácik parádézásaiban nyilvánul meg, hanem a 4-es-6-os villamoson. Ráadásul emellett még ott van az is, hogy mindenki, aki már tudja a saját romaságát kívülről szemlélni, hordoz magával valamilyen személyes tragédiát.

- Milyen tragédiákra gondol?

- Ez mindenkinél más, de minden, a családjában elsőként művészeti-értelmiségi pályára lépő romára jellemző, hogy van honnan merítenie, ismeri a nyomort, mert ez beleitta magát a húsába. Másképp lát dolgokat így az ember: apámnak például komoly kedélyváltozásai voltak, ivott, verte a családot. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt; mentem a disznókat etetni, és én találtam rá. Felakasztotta magát. Nem akarok általánosítani, de szerintem az első generációs roma értelmiséginek van bőven miről mesélnie.

- Mit gondolsz, mivel lehetne elkerülni ezeket a tragédiákat?

- Nem lehet, legalábbis olyan eszközökkel nem, amikkel most próbálkozik az állam. A szlogenek korában élünk, én is azt mondanám, hogy a legfontosabb az oktatás. A jelenlegi politikai és hatalmi játszmákban azonban, úgy tűnik, egyik párt sem engedheti meg magának, hogy olyan társadalmi problémával foglalkozzon, ami egy parlamenti ciklusnál távolabb mutat.