Kevesen képesek a hiteles helyzetértékelésre, és a kérdés mindenkiben vérmérséklete és szándékai szerint vetõdik fel. A tisztességes ember csak a diagnózist állítja fel, áttekinti a helyzetet, de nem jósol, nem alkalmaz erõszakot és nem térít. Ha megtenné, ugyanazt a "létrontást" követné el, ugyanazt a hazugságot próbálná realizálni, mint azok, akiket kritikájával illet. Mindenki emlékezhet Nietzsche felkiáltására: "Isten meghalt." Igen. Isten valóban "meghalt". Mi "öltük" meg. A modern ember olyannyira eltelt önmagával, hogy feljogosítva érezte magát arra, hogy megszabaduljon az õt Istenhez fûzõ kötelékektõl, és önmagát helyezze Isten helyére, s a teremtõ képében tetszelegjen önmaga elõtt.

Persze ezek után emberek ezrei fordultak és fordulnak ma is Nietzschéhez, hogy saját zászlaikra tûzzék jelmondatként Zarathustra diagnózisnak szánt szavait, észre sem véve, hogy Nietzsche egyedüli programjának az ember saját gondolkodói tisztességéhez való eljutást lehet tartani. Röviden így lehetne a gondolatot megfogalmazni: cél a hamis morál önfelszámolása. (Azért van szó önfelszámolásról, hogy egyértelmû legyen a lényeg; az embernek a hamis moráltól egyedül kell megszabadulnia, minden külsõ kényszerhatás nélkül. Végig akarja járni az utat vagy sem, ez az egyetlen kérdés. Nietzsche nem akar kényszeríteni, csak a figyelmét hívja fel az embereknek. Ha valami igazán messze állt tõle, az a térítés szándéka.) Ez az aktus jelenti egyben egy igaz morál születését. Meg kell hogy szûnjön végre a csalás és öncsalás, függetlenül attól, hogy az ember jó, vagy rosszhiszemûen követi el azt.

Hamvas Béla a válság egyik legfontosabb okának az ember életszomjúságát tartja: "Gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb, elveszített. A szomjúság - az Upanisádok kámája, Buddha trisnája, Böhme Gierje - a primordiális létezés teljessége elvesztésének következménye." Az egész "létrontás" akkor keletkezett, mikor az ember merõ életszomjúságból egyedül akarta birtokolni azt, ami szükségképp az egész közösségé, ezáltal Istené. Mégis, látva a XX. század borzalmát, Hamvas nem tesz mást, mint hálát ad Istennek, hogy egy ilyen társadalomban élhet, amely hatalmas ellenerõket fejleszt ki benne. Igényt tart az egész világra, az egész korra, mely a szörnyûséget szülte, megtalálja az igazi derût: a fehér humort. Nem próféciát kell mondani, hanem mindent egybegyûjteni, egy pontba, saját magába; az ellenerõket hagyni kell kifejlõdni.

A mai modern ember számára nemhogy értelmetlen, hanem értelmezhetetlen is a szent világban való létezésre törekvés, ami a hagyományban élõ vallásos ember számára kívánatos volt, sõt a hagyomány emberének nem is volt más lehetõsége, mert vallás nélkül elveszett lett volna. A következõkben arra próbálunk kísérletet tenni, hogy megvizsgáljuk a modern kor emberének arra irányuló törekvését, hogy felszámoljon mindent, ami szent, mindent, ami isteni, és véghez vigye a világ teljes deszakralizációját.

Ezen belül két kérdés érdekel minket:
1. Milyen mértékben tud a modern ember elszakadni a szenttõl, és tud abszolút profán életet élni;

2. Az ellenpont: lehetséges-e és ha igen, akkor miképpen a szent abszolút realizálása a vallásos ember számára a modern korban.

Az úgynevezett "primitív társadalmakban" élt ember alapvetõ meghatározása homo religiosus (vallásos ember). Más szavakkal: az ember számára a vallás kiemelt jelentõséggel bírt; a szentség volt számára az egyedüli realitás, a léttel telítettség. Ami nem volt szent, az nem létezett, mivel annak nem volt köze a léthez.

Számára a legfontosabb cél a centrumban, az istenei által megszentelt, felfelé és lefelé nyitott, térben való lét, így az ember kapcsolatot tudott teremteni a felsõ és az alsó régiókkal is. Az ember mind térben (ház, falu, templom), mind pedig idõben (ünnepek) a szenthez közel akar létezni. A világ nem egyszerûen van. A világot meg kell alapítani, a világalapítást pedig a szent tér élménye teszi lehetõvé. A kozmogóniát újra és újra meg kell ismételni ahhoz, hogy a szent tér valóban szent legyen és maradjon. Homogén térben nincs szilárd pont, nincs centrum. Ha nincs centrum, akkor az ember nem tud kapcsolatot teremteni a felsõ világgal, és elveszett. Az elveszettség élménye világosan tetten érhetõ például az egzisztencialista filozófiában, ahol az ember csak bele van vetve a világba, minden támasz és segítség nélkül. A modern ember ezeket a törekvéseket nem képes megérteni; értelmetlennek tartja. Amivel pedig a modern ember nem tud mit kezdeni, arról azt gondolja, hogy primitív. A mai kor emberének semmi sem létezik, ami nem látható. Számára kényelmesebb látni és úgy hinni, mint nem látni és hinni. "A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerûbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje."* Nem veszi észre azonban, hogy a primitív ellentétben a primerrel, nem ismeri fel a szentet a világban. A szentben élõõsi nem vad, nem primitív, hanem: a legmagasabb. Minden vallás középpontjában ugyanaz áll. A vallások között csupán az exotériában van különbség. Csak itt jelentkezhet a vita az "úgymond vallásos" emberek között, hogy kinek van igaza. Az ezotériában minden vallás egy, nincsenek határok, és a Szentség szabadon áramlik.

Nem lehet véletlen a mítoszok és szimbólumok hasonlósága. Minden ember ugyanattól az Istentõl származik, csak az adott nép nyelvétõl és kultúrájától függõen ez az Isten más néven és más módon neveztetik meg. A vallás szó kapcsán Eliade a következõ nagyon fontos dolgot említi meg: "Sajnálatos, hogy nem rendelkezünk egy, a "vallás" szónál sokkal pontosabb szó arra, hogy kifejezzük a szentség megtapasztalását. Ez a szó magában hordoz egy nagyon hosszú történelmet, mely a kultúra területén igen limitált. Elgondolkodtató, hogyan használhatnánk diszkrimináció nélkül az ókori Közel-Keletre, a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra, vagy a hinduizmusra a buddhizmusra és a konfúcionizmusra ugyanúgy, ahogyan a "primitívnek" mondott népekre. Lehetséges, hogy késõbb találhatunk egy más szót, és a "vallás" szó még mindig egy hasznos terminus marad, feltéve, hogy szemelõtt tartjuk, hogy nem foglal magában feltétlenül Istenben, vagy istenekben, vagy szellemekben való hitet, hanem a szentség megtapasztalására vonatkozik és éppen ellenkezõleg, összefüggésben áll a létezés, a jelentés és igazság eszméivel."

A vallásosság szóban csupán csak mint a szentre való reflektálás aktusa jelenik meg. Semmi több. Nem értendõ bele konkrétan egy vallás sem. Másképpen fogalmazva: "Vallás sok van, hagyomány csak egy." Eredetileg nem volt szükség ezotériáról beszélni, hiszen nem létezett az exotéria, nem volt ellentét. Ezotériának manapság az isteni tudásról való tudást célszerû nevezni, másképpen: Isten létérõl való tudás. Ez a tudás tehát szükségképpen nem racionális tudás.

Az ezotéria fontos eleme a titok, ami nem azért titok, mert csak én tudom, hanem azért, mert mi akik beavatottak vagyunk, mi akik a centrumban élünk, a szent közelében, mi tudjuk. A titok nem kerülhet beavatatlan emberhez, a titkot nem lehet leírni. Az írás megjelenése és általánossá válása szükségképpen együtt járt a gondolat elértéktelenedésével. Az ismerethez ekkor bárki hozzájuthat, függetlenül attól, rendelkezik-e a megfelelõ elõzetes ismeretekkel vagy sem. A megtudottakat pedig bármi módon felhasználhatta. A könyvnyomtatással a helyzet csak súlyosbodott, (a könyv és a "kultúra" tömegcikké vált), s a folyamat, amelyet ma információs forradalomnak tartanak és gyakorlatilag a könyvnyomtatás elterjedésétõl napjainkig tart, nem más, mint a gondolkodás egyre nagyobb mértékû lerontása. Ha nem tartjuk meg a titkot, akkor kiszolgáltatjuk azt a profánoknak, s ezzel az egész "létet rontjuk" meg.

Az ezotéria nem feltétlenül jelent kis közösséget - mint ahogy azt manapság sokan képzelik -, egyáltalán nincs létszámhoz kötve. Pusztán a modern korban, mikor majdnem minden ember a racionális tudás és materialista élet ittasságában van, kevés embert találni, aki alkalmas arra, hogy beavatottá váljon és a tudásban részesüljön. Ahhoz, hogy valaki a titok ismerõjévé váljon, át kell esni a beavatáson, a beavatáson való átesés pedig minden közösség esetében szigorú feltételekhez van kötve. Az archaikus társadalmakban a vallásosság teljesen természetes. Nem volt szükségük rendszerre ahhoz, hogy felfogják a szentet. A rendszerhez szükségképpen a profán tartozik, a szenthez pedig a Rend. Ahogy Hamvas írja egy helyen: "A rendszer organizáció, a Rend organizmus." Teljesen egyértelmû, hogy melyik magasabb rendû. Ha az ember rendelkezik a Rendrõl való belátással, akkor felesleges számára rendszerek építgetése, mert a rendszer csak öncsalás: az ember arról ábrándozik, hogy õ is birokolja az isteni tudást, és hogy õ is képes úgy teremteni, mint ahogyan azt Isten tette. Az archaikus ember a Rend-ben élt, nem volt szüksége intézményre ahhoz, hogy ne jelenjen meg a deviancia. Nem volt szükség intézményre, hiszen a közösség realitásában élt. Az emberek közössége pedig nem az anyagban van, hanem Istenben. Az intézmény csak akkor jelenik meg, amikor a közösség már felbomlóban van.

A közösség összetartó ereje a világ egészéért érzett felelõsség. A tudat, hogy a kozmogónia újra véghezvitele, az imitatio dei (Isten uánzása), teszi a világot újra és újra létezõvé. Ha ez nem történne meg, akkor az egész világ veszne el. Minden vallásos aktusban - még a kannibalizmusban is - ez a felelõsség nyilvánul meg, amit a vallásos ember a kozmosz minden apró része iránt érez. Az istenit utánozva az ember helyet biztosít a szentben, de nem csak a saját maga számára. A kozmogónia a világõs mintája, azt megismételve az ember visszatér a szent idõbe, és Isten kortársává válik, elszakad a történelmi jelentõl. Ez a pillanat az ünnep pillanata, mely évrõl-évre mindig meg kell, hogy ismétlõdjék, hiszen a világ újjászületésérõl, a megújulásról, az örök visszatérésrõl az embernek magának kell gondoskodnia.

A szent és a profán magatartás közti különbség az élet minden területén megnyilvánul. A profán idõ ismert az archaikus ember számára is, hiszen mikor nincs ünnep, az archaikus ember is hétköznapi módon él; teszi a dolgát. Azonban a hétköznapi nem feltétlenül azonos a profánnal, célszerûbb azt mondani tehát, hogy a vallásos ember hétköznapja a "szakrálisan profán". Az ünnep pedig biztosítja, hogy az ember a hétköznapjaiban is az állandó szent idõben éljen.

Az ember hiába evett a tudás fájáról, csak a "racionális tudás" birtokába jutott. Isteni tudásra vágyott, azt hitte, hogy részesülhet belõle, de nem részesült, és soha nem is fog. Csak annyit ért el, hogy Istent elvesztette. A kiindulópont tehát az, hogy a modern ember elvesztette a kapcsolatot Istennel, aki deus otisous-szá (eltávolodott istenné) vált. A vallásos élmény minél inkább kapcsolódik az élethez, annál inkább elveszik a teremtõ Isten, akihez az ember késõbb már csak végsõ kétségbeesésében fordul ismét. Az ember azonban soha nem tud teljes mértékben elszakadni a vallásosságtól, nem tud teljesen anyagi, profán életet élni, hiszen bármennyire igyekszik is letagadni, mégis par excellence vallásos lény. Valójában annyi történt, hogy a nyílt és magától értetõdõ vallásosságot egy úgynevezett kryptovallásos magatartás váltja fel, ami nem azért rejtett, mert az ember mások elõl titkolja, hanem azért, mert õ maga sem tud vagy nem akar tudni róla.

A civilizáció biztonsága érdekében az ember számára rendszer kell, és intézmények. Így akar könnyíteni valamit, hogy az életet élvezni lehessen. De így azzal könnyít, hogy elrejt, tehát korrupt, ráadásul a gátlástalan életélvezet lehetetlenné teszi a lét világosságának befogadását. Megalázónak érzi az örök visszatérés gondolatát, mert ez ellenkezne a "haladás" gondolatával, nem vállalja fel a létezés kozmikus felelõsségét, hanem csak önmaga és a társadalom iránt érez egyfajta kvázi-felelõsséget. Így a vallást fokozatosan felváltotta a filozófia és a politika.

Ma a vallás jórészt csak a tömeget próbálja kordában tartani, ráadásul ma már nem is feltétlenül egy világon túli szubsztancia a vallás tárgya. Azok közül a vallások közül, melyek még mindig arra szentre próbálnak reflektálni, mely meghaladja a világot, már csak a "nagy" vallások említhetõek meg, mint értékhordozók. Ráadásul az európai ember ezek közül csak egyiket képes hitelesen magáénak mondani: a kereszténységet.

Napjainkban például nagy divatja van az európai és amerikai társadalmakban a keleti vallások és egyéb szekták felé fordulásnak. Azt hiszik, hogy a valláscserével megoldják életük minden problémáját, és elszakadhatnak a nyugati civilizáció anyagiasságától. Figyelembe kell venni azonban azt, hogy ha az ember az exotériában vagy annál is lentebb mozog, akkor sem juthat túl a közönségességen, ha más vallást "választ", mint amihez gyökerei kötik. Ha az ezotériában mozog, akkor a hagyományban él, és mindegy milyen vallás külsõségei között reflektál a Szentre. Mint láttuk, azõsi vallásokban és a keleti vallásokban is jelen van az ember eleve bûnös voltának teóriája. Láttuk azt is, hogy a zsidó-keresztény hagyományban az eleve bûnösséget a bûnbeesés váltja fel, melyet az Ószövetség az isteni tudásra való sóvárgással szimbolizál. Az igazán jelentõs változást azonban Krisztus hozza el az emberiség számára. Egyfelõl az ember - amennyiben élni akar a lehetõséggel - kiemelkedik a bûn állapotából, azáltal, hogy Krisztus legyõzi a halált: Az emberiség meghal a bûnnek és újjászületik a bûntelenségben.

Másik nagy fontosságú újdonság az, hogy a szent aktus immár nem a távoli múlt homályába veszõ eseményként, hanem a történelemben pontosan behatárolható, meghatározható idõpontban történt meg. A kereszténység megjelenésével a történelem tehát szent történelemmé válik, egyben az Egyház történelmévé és az üdvözülés történelmévé.

Ezek után az ember, fõként ha európai, nem hagyhatja számításon kívül a kereszténységet, hiszen azzal gyökeresen megváltozott élete. Ráadásul merõben új követelmények és intézmények is megjelentek, és különvált egymástól a politikai és vallási hatalom, mely eddig egy személyben összpontosult.

Minden eddiginél nagyobb helyet kap tehát a politikai vallás is. Ezt a terminust elsõsorban a nyugati civilizációra lehet alkalmazni, ahol a transzcendens szakralitást késõbb lassan végleg háttérbe szorítja a történelem, a filozófia és a politika. Ezek furcsa elegye pedig igényt tart arra, hogy vallásként tiszteljék.

A politikai vallás nem kötõdik sem teophániához, sem pedig hierophániához. Az ember ugyan most is a "vallásban" és a "szentben" él, de ez a szent nem egy világon kívüli transcendens szubsztancia, hanem egy világon belüli eszme. Éppen ezért nem lenne szükségszerû vallásnak nevezni, hívhatnánk akár ideológiának is.

Ennek a politikai vallásnak több megjelenési formája is lehetséges. Egyrészt szó lehet a kereszténység elõtti birodalmak esetében arról a vezetõrõl, aki a politikai és vallási hatalmat egyaránt a "kezében tartotta", a fáraó például Egyiptomban egyidejûleg fõpap is volt, a római császár egyidejûleg a vallási vezetõ szerepét is betöltötte. Másodsorban ide érthetõek a keresztény királyok és császárok vallási hatalomra irányuló törekvései, és a pápák világi hatalomra való törekvései is.

Végül pedig a politikai vallás témakörébe tartoznak az utópiák, melyekben Istent felváltotta egy eszme, mely önmagának kívánja kivívni az isteni szerepet, s egy idõben akar anyagi és szellemi hatalomra is szert tenni. A kereszténység XVI. századi meggyengülése után - melyet egyrészt a tudomány fejlõdése, másrészt a reformáció megjelenése idézett elõ -, eljutunk a "régi világrend" teljes bukásához. Erre példát elõször az angol, másfél évszázadra rá pedig a francia forradalomban látunk. Mindkét esetben mindaddig példa nélkül álló esemény történt: a nép meggyilkolta saját Isten által rendelt vezetõjét, a királyt. Ezzel az aktussal nem csak a királyság eszméjét "ölte meg", hanem Istent is. Ekkor már a filozófiában elkezdték építeni az átfogó rendszereket, melyek kiváló eszköznek mutatkoztak arra, hogy felváltsák az isteni Rendet.

A forradalmak után jött Napóleon, az európai forradalmak ideje, megalakultak az elsõ nemzetállamok. Végül pedig elérkezett az idõ a pozitivista filozófusok ideje, akik új vallásként a technika és a haladás vallását alapították meg. Végleg kialakult tehát az ipari társadalom. Az utópiák a XX. századra értek meg teljesen. Ekkor jelent meg legvégsõ formájában a modern politikai vallások közül a három legutolsó: a liberális demokrácia, a kommunizmus és a nácizmus. E három "irányzat" bár különbözõnek látszik, mégis tulajdonképpen mindegyikben ugyanarról van szó. A különbség csak árnyalatnyi. Lényeg az, hogy az egyén tudatos tevékenységét és a kozmosz iránt érzett felelõsségét felváltotta a tömeg tudattalan tevékenysége.

A világ a feje tetejére állt. A középpontba a világnézet került. Az inferioris a világnézet nevében bármilyen gaztettet végrehajt lelkiismeretfurdalás nélkül. Véget ért tehát a történelem, belépett a harmadik és egyben utolsó szakaszába, az utópiák elhitették önmagukkal és az emberekkel, hogy megtalálták a megoldást. Az ember ismét a szent térben él, a káoszból ismét kozmosz keletkezett, a körülöttünk tornyosuló hullahegyek pedig csak azokból az emberekbõl keletkeztek, akiknek fel kellett áldozniuk magukat a kozmogónia újra véghezvitelekor, a többi ember érdekében. (És ekkor még nem szóltunk a legnagyobb eretnekségekrõl, melyek azt hiszik, hogy az idõ kereke visszaforgatható, vagy, hogy az ember az idõben visszatérve saját hibáit korrigálhatja, vagy pedig a Földet végleg elhagyva teljesen új életet kezdhet.)

Ha ma világválságról beszélünk, elsõsorban a nyugati világ válságáról van szó. Lényegében csak azért beszélhetünk az egész világ válságáról, mert a Nyugat mindenhová elküldte hírnökeit, prófétáit, s ha nem is mindig rosszhiszemûségbõl, mindenhol bemocskolta a létet. A Nyugat válsága az eddig elmondottak értelmében szükségképpen implikálja a kereszténység válságát és az egész világ válságát. Mint a már a bevezetõben is szó volt róla, a válsággal foglalkozó embereknek két típusa van. Az egyik aki felállítja a diagnózist, elemzi az okokat, de van elég tisztesség benne ahhoz, hogy ne akarjon erõszakot alkalmazni. Aki erõszakot alkalmaz annak fegyvere: az utópia. Az utópia, mely nem tart fent kapcsolatot a szenttel, de mégis a vallás dicsfényében kíván tetszelegni, így a szent ellentétévé válik.

Mindenképpen meg kell érteni azt, hogy az ember minden esetben bûnt követ el, amikor találgat és jósolni akar, bûnt követ el amikor erõszakot alkalmaz és azt hiszi, hogy megoldotta a világ problémáit. Az erõszak ott kezdõdik, amikor az ember saját személyes felelõsségét félreértelmezi. "Az erõszak kényszert alkalmaz és az embert boldoggá akarja tenni. Hogy az embert a lét szenvedésébõl kiemelje. Az erõszak a szenvedéstõl való megszabadulásra kényszerít. Tulajdonképpen nem akar valamit. Ezért negatív."

Nem egyéni megoldásokat kitalálni. A megoldás létezik, nem kell létrehozni, csak felismerni. Ez a megoldás pedig egy szóban határozható meg: A HAGYOMÁNY.

A nyugati ember egyetlen esélye, visszatalálni a közösséghez, melyet elvesztett, de ehhez rá kell jönnie arra, hogy a közösség nem anyagi - politikai, nyelvi, vagy faji -, hanem csak és kizárólag szellemi eredetû lehet. Az anyagi megközelítés pedig nem helyreállítja, hanem még jobban lerontja a közösséget.

Az igazi szellemi értelemben vett közösség azonban visszavezeti õt a Szentség megtapasztalásához; Istenhez.